Why I went back for you

× novella

× Star Trek || Kirk/Spock [ s p i r k ]

× slash || fluff || angst || R rated || drama || hurt/comfort || first time || 

× Star Trek: Into darknesshez visszanyúlva, Star Trek Beyond ideje alatt

× Spock felébred éjszaka, Kirk is kimegy, és miközben tömi az arcát, Spock felidegesíti, Spock nem érti.

× őszintén szólva, rövidebb mint hittem, s o r r y a b o u t t h a t  

× második részre nézve SPOILERES lehet, de három éve volt, szóval ezt csak jófejségből mondom

Why I went back for you

Spock látta, ahogy a barátja szemében kihuny a fény, eltűnik belőle az élet, réveteggé válik; feje oldalra bicsaklik, izmai elernyednek, ujjai lecsúsznak az üvegről. Érezte, izmai megfeszülnek, a torkából kiárad a levegő, de a hangját nem hallotta. Csak a bosszú ízét érezte a szájában, az hajtotta a vérét, az lüktetett a szívében.

Látta maga előtt minden éjjel, egész azóta, hogy megtörtént. Még akkor is csak ezzel álmodott, mikor Jim Kirk felébredt a kómából, és a doktor vizsgálatai alapján egészségesnek nyilvánították. Akkor is, amikor aláírta a parancsot, és elindultak az öt éves küldetésre.

Látta maga előtt, amikor ott feküdt a kórházban, és meglátogatta őt. Amikor még a fejét felemelni is alig volt ereje, miközben ugyanaz a férfi volt, akivel összeverekedett, aki teljes erejéből verte Khant, aki minden izmát megfeszítve verte a helyére az Enterprise magját. Egy fiatal, életerős férfi volt, aki mozogni se volt képes. Ez furcsa érzéseket keltett Spockban, mert ő általában nem érzett. Mások érzelmeit igyekezett megtapasztalni a legváratlanabb pillanatokban, de ő maga ritkán tette ki magát ezeknek az emberi dolgoknak.

Emlékezett, hogy abban a pillanatban, amikor Jim Kirk keze lecsúszott az üvegről, rengeteg érzelem kavargott benne. Félelem, gyűlölet, harag, szeretet, aggodalom egy barátért.

Minden alkalommal, amikor Kirk valami Spock szerint őrültséget csinált, Spock szívesen megütötte volna. Valahányszor Uhura tett valamit, tizedannyira sem foglalkoztatta őt, mintha Jim csinált volna valamit. És ahogy telt az idő, ahogy egyre többet voltak együtt fent az űrben, egyre többször tudtak úgy beszélgetni, mint barát a baráttal, nem mint ember a vulkánival, Spocknak egyre többször jutott eszébe, hogy Uhura talán nem a megfelelő társ számára.

Spock egyszer csak lépteket hallott a háta mögül. Vontatott ritmusából, csoszogós hangjaiból tudta, hogy ez Kirk lesz, ezért felállt, és egyenes háttal várta a kapitányát.

Az ő kapitányát.

- Hát maga?

- Az elmém villódzó képeket vetített elém, és nem volt kellemes, habár felettébb illogikus igen – felelte Spock kimért diplomáciával a hangjában.

Kirk csak nézett rá, haja ezer felé állt, kék szeme fáradtan csillogott, arcán még látszott a párna nyoma. Ő alighanem egy sokkal kellemesebb álomból ébredt fel.

- Szóval rosszat álmodott, Spock.

- Így is mondhatjuk, kapitány.

Kirk elmosolyodott. Ezerszer kérte már Spockot, hogy emberibb helyzetekben szólítsa Jimnek, vagy legalább Kirknek, de Spock valamiért ragaszkodott a hivatalos formához.

- És maga miért kelt fel, ha megkérdezhetem?

- Csak egy pohár vízért jöttem. Meg, ha már itt vagyunk, akkor eszek is valamit. Nincs jobb egy éjféli nasinál – rötyögött magában Kirk, amire Spock csak széjjelebb húzta a száját, meg az a peckesen ívelt szemöldöke is megmozdult, de el nem mosolyodott.

Spock visszahelyezkedett az asztalhoz és bámult maga elé, és mikor Kirk végre megfordult, már csak a magába fordult, szokatlanul szótlan Spockot találta maga előtt.

- Magának mi baja?

- Tökéletesen jól érzem magam, kapitány.

- Ennek örülök. Őszintén, Spock. – Kirk arcán csendes mosoly terpeszkedett szét, de ez gyakran volt, ha a barátját nézte. Csendes, de őszinte, és szívből jövő mosoly volt ez. Spock nem csak a barátja volt, de a partnere, a parancsnoka, az első tisztje. A férfi, aki meghalt volna érte, és akiért meghalt volna.

Kirk ránézett Spock kezére, és a sajátja szinte viszketett, hogy megfogja az övét, mégsem tette; az a kis hegyes fülű fattyú olyan rideg volt az év háromszázhatvanöt napjának huszonnégy órájában, hogy bele se mert gondolni, milyen kompromittáló lenne számára egy ölelés a nehéz napokon, egy kézfogás éjfél után pár perccel.

- Sokat gondolkodtam mostanában – ismerte be Spock, mikor Kirk már épp visszafordult a hűtő felé.

- És azt is megtudom, hogy miről?

Ezt viszont már Spock kicsit nehezebben fogalmazta meg.

- A társas kapcsolataim működőképességeit igyekeztem analizálni – közölte. Kirknek ez már igen sok volt, fáradt volt ő ehhez. Késő éjszaka nem egy hivatalos közleményt akart hallgatni.

- Vegye elő az emberi énjét, és beszéljen normálisan. Ez parancs.

- Uhura hadnagy és én külön utakon folytatjuk tovább.

Kirk elkerekedett szemmel nézett rá, még rágni is elfelejtett. Uhura és Spock, mint utóbb kiderült, még az Akadémia alatt összegabalyodtak, és azóta folyamatos, bár viharos kapcsolatban éltek. Tehát több mint hét éve.

Erre Spock közli, hogy szakított vele.

Kirk gyomra összerándult.

- És miért jutott erre a következtetésre, Spock? – kérdezte Jim, bár a szája még mindig tele volt, valami gusztustalan, száraz kenyérrel, és fűszeres krémmel, amit Chekov kevert valamelyik este. Rá is volt írva a neve, de Kirk inkább nem vett róla tudomást.

- Az elmúlt éveken járt az eszem, és be kell ismernem, hogy ön sokkal több érzelmi reakciót váltott ki belőlem, mint Uhura az elmúlt hét év alatt. – Kirk már épp kezdett izgulni a beszélgetés végkimenetele végett, de aztán Spock folytatta: - Ráadásul úgy érzem, felelősséggel tartozom a saját fajom iránt.

Jimben megfagyott a levegő, és a benne hőzöngő indulatokat legyűrve, halkan, kimérten szólalt meg.

- Vulkáni purgyét akar gyártani?

- Már elnézést, uram...

- Gyerek, Spock. Gyerekek. Kicsi vulkáni kölyköket akar? – kérdezte. Ingerült volt, a hangja tisztán érzékeltette.

- Igen, úgy gondolom az lehet a megoldás.

- Mégis mire?

- Az új Vulkán benépesítésére.

- Jó éjt, Spock – közölte Kirk. Ő maga visszafordult a hűtő felé, Spock ennek megfelelően elbúcsúzott és elindult vissza a szobája felé. Kirk az orra alatt morgott:

- Még hogy itt istent játszva akar benépesített egy rohadt bolygót... – duruzsolta. Ideges volt, és így már képtelen lett volna visszaaludni. Előhúzott hát egy üveget az egyik polcról, amit a küldetés alatt szereztek valami sokadik kategóriás bolygóról. Tömény volt, és technikailag méreg, de legalább alkoholos.

- Elnézést, kapitány – jelent meg Spock újra az ajtóban. – Úgy érzékeltem, hogy kissé ingerülten váltunk el, és ennek miértjeivel nem vagyok teljesen tisztában.

Kirk sóhajtott, és a pulthoz vágta a poharát. Néhány csepp felcsapott, és a kezére folyt.

- Azért, Spock, mert maga nem lát tisztán. Lehet, hogy le kéne vágni a frufruját – forgatta a szemét.

- Uram?

- Emlékszik, mikor három éve visszamentem magáért? – kérdezte Kirk, megkerülve a pultszigetet, egészen közel mászva Spock arcához. Érezte a bőrén a férfi által kifújt levegőt, látta a szeme szélén a sötét karimát, a néhány szelet egészen világos barna színt; a szeme körüli ráncok kezdődéseit, a pórusait. Érezte azt a jellemzően semleges, tiszta szagot, amit magából árasztott, mintha ez lenne a természetes szaga. Nem szappan, nem víz, valami sokkal másabb, sokkal egyedibb illat volt.

- Természetesen uram, bár nem értem, milyen összeköttetésben merült ez fel.

- És emlékszik, mikor azt mondtam a barátom, és ezért tettem meg?

- Természetesen, kapitány. – Spock bólintott, de össze volt zavarodva.

- Hazudtam. Megmondjam, miért mentem vissza magáért? – Spock bólintott.

Kirk egy pillanatig habozott, nézte Spock arcát, majd egy utánam a vízözön gondolat kíséretében megragadta Spock tarkóját, magához rántotta és megcsókolta.

Abban a csókban benne volt minden veszekedés feszültsége, minden akció izgalma, minden szívdobbanása, lélegzete. Minden lopott pillantás, minden izomrezdülés. A csókban benne volt egy oroszlán vadsága, és egy ló kitartása. Csak fogta, ölelte és csókolta; megharapta az ajkát, mire Spock véletlenül visszaharapott. Megragadta a férfi derekát, keze elmerült abban a rendezett, fekete hajban, Spock keze értetlenül, de jólesően simult a férfi hátára, és Kirk elveszett benne.