Hagyj segítsek

× teen wolf 
× canon-divergence, Stiles egy baleset után kerül az Eichen House-ba, és csak Dereket hajlandó            látogatójaként fogadni, és ettől mindenkinek fáj teste-lelke mindene
× enyhe flangst

Hagy segítsek

Stiles meredten bámulta a plafont legalább húsz perce. Az is ritka volt, hogy pislogott, mert időnként csak azért rándult össze a szeme, mert a szárazság egyszerűen összerántotta. Nem is érezte a testrészeit, nem úgy, mint máskor. Érezte a körvonalát, érezte a bőrét, belülről viszont mintha üres lett volna; érezte az érzéketlen dobozt, amit testének nevezett, de belül halottnak hitte magát.

Az ágy túl kemény volt, a levegő hideg és metsző, a szemét bántották az élettelen neonfények, a fertőtlenítő maró szaga csípte az orrát.

Az ablakon rács, zebramintás árnyékot vetett a padlóra.

Az ajtó nyílik és nyikorog, léptek zaja majd nyikorog és zárul. A mellette lévő ágy megnyikordult, a szeme sarkából látta a test elmosódott sziluettjét. Egyikük sem szólt, mert bár hetek óta egy szobában voltak, még nem is ismerték egymást.

Az ápolók legnagyobb örömére – Stiles ugyanis csak egy emberrel volt képes emberi hangot megütni, mintha még szeretné is. És az nem Lydia volt, a lány, aki kimentette őt a tűz karmai közül, nem az apja, aki felnevelte őt, és akit szeretett, de még csak nem is Scott, akivel együtt nőtt fel. Hanem Derek.

Derek, akinek korábban sosem volt egy jó szava hozzá, Derek, akinek ő csak egy hiperaktív kölyök volt, akit mindig neki kellett megmentenie, aki képtelen volt koordinálni a kezét és lábait, mert mintha túl hosszú lett volna mindene, és nem tudta volna, mit kezdjen velük. Derek szemében Stiles volt a túl hamar megnyúlt kölyök, aki nem tudta, mit kezdjen a testével.

Stiles, mióta bekerült az Eichen House-ba, élőhalottként vonszolta magát. Leginkább csak az ágyában feküdt, de ha el kellett hagynia a szobáját, reszketve figyelte a körülötte mozgó, képzelt árnyakat, és ijedten húzódott el tőle. De rá kellett jönnie, csak a képzelete játszott vele.

- Stilinski! – Az utálatos férfi hangja összezuhanó ház robajaként dörrent a néma szobába, Stiles mégsem ijedt meg. Megszokta már és várta. Eltelt már hét éjszaka, ebédidő is elmúlt már, és a másodpercmutató azóta ötször kattant háromezer-hatszázat. – Megérkezett a fiúja. – A gúny szinte fröcsögött a férfi szavaiból, az undor és utálat valami furcsa és egyedülálló elegye, amire Stiles még nem találta meg a megfelelő szót.

Csupasz talpa alatt hideg volt a járólap, a kettő érintkezése pedig jellegzetes hangot hallatott.

Derek a látogatói szobában ült és várt, nehezen vette a levegőt, lihegett, több sebből vérzett. A cingár fiú láttán úgy érezte meg kell ölelgetnie, és ezeket az érzéseket még sosem érezte, és nem is tudta őket mire vélni.

Stiles leült vele szemben, a homlokát ráncolta, a vérző sebek létét igazoló vérfoltokat nézte a férfi pólóján, míg Derek azon aggódott, hogy Stiles már megint nem evett, és az ápoló azt mondta, a gyógyszereit sem hajlandó bevenni. Bár lehet jobb is, ha nem eszik a gyógyszerét sem veszi be, mert bár Derek nem volt benne biztos, hogy jól tudja, hogy nem egészséges, de nem hangzott túl jó kombinációnak.

- Mi történt veled?

- Hogy érzed magad, Stiles?

- Mi történt, Derek?

- Stiles… - Derek mélyet sóhajtott, mintha egy makacs gyerekkel vitatkozna, mert lényegében így is volt, és semmi értelmet nem látott benne. Fáradt volt hozzá. Fáradt volt mindenhez. Nem vágyott igazából másra, csak ölelő karokra, ahová hazatérhet, kezekre, amik meggyógyítják, rekedt suttogásra, ami szebb holnap ígéretével kecsegteti. És a fiú ott ült előtte, karjait szigorúan maga köré fonva, nem gondolva rá, nem vágyva a szeretetére.

Legalábbis Derek azt hitte. Pedig az a Stiles, akit Derek ismert, ott élt valahol abban az érzéketlen testben, és valahol mélyen Derek segítségéért kiáltozott, rá vágyott. Sokáig hitte azt, hogy majd Lydia lesz az ő megmentője, az ő otthona, de évek óta biztos volt már abban, hogy Lydia pont annyi volt, amennyinek tűnt; egy szép álomkép, egy plátói szerelem, egy barát, aki mellette áll. De Derek ettől többet ígért, vagy legalábbis Stiles ezt szerette volna. Ezért kiáltott.

De ezek a hangok nem találtak kiutat, elvesztek Stiles testében.

- Csak volt egy kisebb összezördülés. Túlélem.

- Megint nem vigyáztál magadra.

- Nem vagyok gyerek.

- Mégsem vagy képes vigyázni magadra.

- Stiles. – Derek hangja egyre élesebbé vált, feljebb kúszott, mire Stiles is idegesebben válaszolt.

- Derek! – Hetek óta ez volt az első érzelmesebb reakció, amit Stiles ki tudott erőszakolni magából. Derek egy pillanatig csak nézte, mert el se hitte; javulásnak tekintette, de attól félt, csak az érzékei szórakoznak vele, hogy ezt az egészet csak képzelte.

A dolgozók felkapták a fejüket, Derek kissé szégyenkezve lesett körbe, Stiles szeme meg sem rebbent. Lydia az ajtó túloldalán állt, a félig tejüvegen át leste az alakokat, könnyek a szemében. Erőnek erejével fogta vissza magát, hogy ne tépje fel az ajtót, és könyörögjön sírva Stilesnak, hogy érezzen, hogy emlékezzen vissza, mennyire szerette.

A keze már lendült is az ajtó felé, de egy vasmarok megállította. Jordan nem nézett Lydiára. Nem volt kíváncsi a könnyben úszó szemekre, mert engedett volna nekik. Helyette inkább csak állt mellette, és vigyázott, hogy Lydia ne tegyen olyat, amit megbánna.

Lydia ránézett, majd felsírt és kirohant a teremből. Jordan pedig ott maradt az ajtóban, és figyelt tovább, mert Derek még bent volt, és Lydia sem ért még haza.

- Stiles, miért vagyok itt? – Derek kérdése hideg és rozsdás kés volt Stiles testébe; Derek teste fájt, szíve szúrt, elméje leállt. Hamvába halt a társalgás, mielőtt elkezdődhetett volna.

- Idejöttél.

- Te kérted, hogy legyek itt.

- Csak veled tudok beszélni.

- De nem beszélsz.

- Mit mondjak?

- Stiles, az istenért…! – Derek elfojtott kiáltása megint rájuk vonta mindenki figyelmét, még Jordan is bent tartotta a levegőjét. – Iderángatsz, de nem beszélsz, majd én vagyok érte a hibás… Stiles erre nekem nincs energiám.

Derek olyan hévvel állt fel, hogy a széke két méterrel odébb esett hátra, és még csúszott egy kicsit, egészen addig, míg el nem érte a falat.

Derek kirobogott a szobából, majdnem fellökte Jordant, és nem vett tudomást a parkolóban várakozó Lydiáról sem.

Stiles aznap este nem feküdt némán az ágyában, mint egy darab fa. Maga elé meredve bámulta a padlót, nem szólt egy szót sem, pedig aznap este először, a szobatársa, Madison, hozzászólt. Kérdezett tőle valamit, de Stiles reakció nélkül hagyta, egészen addig, míg Madison meg nem unta, és el nem aludt inkább. Ekkor Stiles felállt, arca rezzenéstelen.

Azóta rejtegetett a párnája huzatába rejtve két hullámcsatot, hogy bevitték az Eichen House-ba. Tudta, hogy szüksége lesz rá, és igaza is lett.

Néma léptekkel osont ki a szobából, macskaszerű járásának hála Madison nem kelt fel rá, sőt az ajtónyikorgására sem. A folyosón nem tűnt fel senkinek, árnyékként suhant, mintha ott sem lett volna. Igazából még a szemét sem mozgatta, így külső szemlélőként azt hihette volna bárki, hogy valaki kívülről irányítja, mint egy robotot.

Érzéketlen volt, már hónapok óta, de valami parázsszikra ott vibrált benne, mély eltemetve, sziklák alatt, sőt, hegyek alatt. Nem tudja, nem látja, nem biztos benne, hogy ott van, csak az agya egy apró, elrejtett zuga reméli és érzi, és szeretné, ha ott lenne.

Az első komolyabb akadály, amibe beleütközik, a portás, addig egészen sikeresen elkerülte a folyosókat pásztázó ápolókat.

Jobb híján, mert minden más kísérlete kudarcba fulladt, Stiles kénytelen volt egy félreeső folyosón szétszórni az egyik virágágyás minden földjét, és a kezdő személyzeti tag azonnal rohant, hogy a lehető legnagyobb csendben takarítsa fel a koszt.

Közben pedig Stiles odaosonhatott az ajtóhoz. A két csattal a zárban ügyeskedett legalább öt percig, és ha nem totális érzéketlenség állapotában lett volna, akkor a pánikszerű kapkodástól biztos elrontja, de a jól begyakorolt mozdulatsor és a szinte pszichopatákhoz illő, sztoikus nyugalom meghozta a gyümölcsét, mert Stiles alig pár perc alatt kinyitotta az ajtót, majd gyorsan vissza is zárta maga mögött.

Csupasz lábbal, alig valami pólóban és nadrágban indult útnak; nem sokat ment a főúton, hamar le kellett kanyarodnia egy kis, erdei mellékútra; a kövek elvágták a lábát, többször megbotlott a fák kiálló gyökereiben, de ezzel mit sem törődve ment előre és tovább, tudta az utat, mert bízott abban, amerre a lába vitte. Fázott, de csak a teste, a lelke nem érzett semmit, a hideget nem fogta fel, szinte elutasította. Az eső fényes masszává állította össze a haját, több tincse a homlokához tapadt, az esőcseppek szinte elnyelték a fiú vézna testét. Titkos táncot jártak a pólója alatt a hátán, a feladást kecsegtetve simogatták meg a kezét, az arcát és mindenét, miközben újra és újra libabőrbe burkolták minden egyes négyzetcentiméterét.

- A jó büdös… - Bentről fojtott káromkodás, poszt-sírás szerű szipogás hallatszott és vad utálat gyűrűzött ki az ajtó alatti résen.

Stiles ökle kettőt dobbant az ajtón. Fókusz nélkül meredt maga elé, figyelt egy sérülést az ajtón, ám mikor Derek bentről odébb húzta azt, és így eltűnt előle, felemelte tekintetét Derek arcára, a sérült és meggyötört angyalarcra, ami újra és újra visszatért gondolatai közé, az arcra, ami álmaiban kísérte útját, ami lefoglalta annyi napon át, amire mindig csendesen kivárta azt az egy hetet.

Derek arcára.

- Mi a fenét csinálsz itt, teljesen megő… - Derek kifogyott a szavakból, mert majdnem olyat mondott, aminek még a gondolata is fájt, ezért inkább addig harapta a nyelvét, míg abból ki nem csordult pár csepp vére, és a rozsdás, sós és meleg íz be nem töltötte a száját.

Minden fájdalma ellenére megragadta Stiles karját, és egy erős rántással beljebb húzta; a fiú ekkor már saját magától lépdelt beljebb, lábai önként találták meg az utat a kanapéig, ami az egykori gyárépületben kialakított lakás túlsó felén volt, és már attól szétesett, hogy bárki ránézett.

- Mi a fenét keresel itt, az intézetben kellene lenned! – Derek nagyon igyekezett nem ordítani, de így csak ideges fújtatásra futotta. Remegett a dühtől.

- Megsérültél.

- Volt már ilyen máskor is – forgatta a szemét Derek. Már átvette az atlétáját, a sebeit is lekezelte, egy vaskos kötözést tett rá, olyan volt, mint újkorában. – Megmondtam, hogy túlélem. – Tehetetlenül nézett körbe, majd a szemét forgatva feltrappolt a csigalépcsőn. – Maradj ott.

Pár pillanattal később vissza is tért, kezében pólóval és nadrággal, meg egy pulóver félével is, és Stiles ölébe dobta őket. A fiú értetlenül nézett előbb a ruhákra, majd Derekre.

- Öltözz át, reggel visszamész az intézetbe.

- Megsérültél. – Stiles elsuttogott szavai megütik ugyan Derek füleit, de nem is érti. Stiles milliószor látta már Dereket sérülten, vérző sebbel, és éppen most, amikor alig van eszénél, veszi ennyire a szívére?

- Megsérültél. – Stiles szavai egy megtört kisgyermek szavai voltak, Derek szíve pedig szépen lassan kettéhasadt.

Nem volt teljesen eszénél, és épp ezért jelentett neki olyan sokat Derek épsége.

Derek levette Stiles elázott pólóját. Előtte térdelt. És ráadott egy másikat. És a következő pillanatban Stiles megcsókolta. Ajkaik először ismeretlenül, szokatlanul tépték egymást, majd összemelegedve és hevesen, mint jól ismert társak, akik tudják egymás szokásait és igényeit.

Stiles világa össze volt törve, nem érzett semmit, de Derek csókja melegséggel öntötte el a testét, feltöltötte azt, ami eddig üres volt. Rég érzett, kimondatlan vágyat teljesített ez a csók mindkettejükben, kellett, mint aszály után az eső, a kiadós zápor, és bár Stiles még mindig nem volt rendben, kezdte embernek érezni magát, és már nem törődött a mentális, és testi sebeivel.

2015.