Nem egyedül

×The 100 fic
×Bellarke - Bellamy × Clarke
×canon divergence - az ötlet a harmadik évad kezdete előtt fogalmazódott meg bennem, és nem teljesen passzol bele az új évad szerint felvázolt vonalba, de egyébként nem teljesen kizárható, hogy megtörténhetett volna.
×amolyan hurt/comfort sztori
×rövidke, nagyon rövidke, majdhogynem egyperces, de mégsem az.

Nem egyedül

Bellamy sóhajtott.

Clarke haja mindent befedett. Sok volt neki, erős szálú és csodálatosan szőke, aranylóan fénylő.

Persze Bellamy sosem volt a szavak embere, ki nem mondta volna ezeket, de valójában nagyon érzelgős gondolatok fordultak meg a fejében.

Clarke felpillantott rá.

- Min gondolkodsz?

- Rajtad? – Kuncogott. Nem is kuncogás volt, inkább csak olyan félig nevetve kifújt levegő.

- Nincs rajtam mit gondolkodni. – Clarke felült, magára csavart egy lepedő-félét.

- Már három hónapja volt – suttogta. – Nem kellene... Hazajönnöd?

Clarke megköszörülte a torkát, lerázva magáról Bellamy simogató ujjait, amik öntudatlanul kóboroltak meztelen hátán. Kínos volt ez neki, és nem akart erről beszélni. Mikor összefutott Bellamyval, egy percre megállt benne az ütő és nem tudott gondolkodni sem. Pedig a vadonban eltöltött idő csökkentette a reakcióidejét, bármiről volt is szó.

Nem akart visszatérni ahhoz, aki volt, ahhoz, ami azzal az emberrel történt, és szembenézni azzal a rengeteg lelki teherrel, amire nem állt készen. Aztán mégis megörült neki: Bellamy nagyon hiányzott neki, jobban, mint gondolta, vagy mint amennyire beismerte magának. Szóval nem volt ellenére, hogy vele töltsön egy-két pásztorórát. Amibe nem gondolt bele, az az volt, hogy előbb-utóbb elmúlik a pillanat varázsa, elérnek ahhoz a témához, amihez ő nem kívánt hozzátenni semmit; ezért kicsit sajnálta, hogy feladta érte a búvóhelyét. Nem volt sok, azokat váltogatta kénye-kedve és helyzet szerint. És így, oda már nem mehetett vissza, mert Bellamy könnyedén felkereshette.

- Nem mehetek vissza.

- Megmentetted őket, hálásak neked.

- Dehogy. Azonnal találnának bennem kivetni valót; bűnöző lennék, vagy veszélyes, kitagadott ember.

- Nemzeti hős lennél, aki kimenekített két tucat gyereket.

- Te nemzeti hős vagy? – kérdezett vissza azonnal.

- Nem vagyok sem hős, sem számkivetett.

Clarke erre már nem felelt. Észre sem vette, mikor álltak fel, de egymással szemezve, egymás nyakára lihegtek.

Bellamy puha, sima mellkasa volt előtte, mert válláig sem ért, míg a fiú leheletét érezte a haján.

- Nem megyek vissza. Nem tehetem.

- Ne élhetsz a vadonban egy életen át. Nem egyedül. – Bellamy lélegzete elakadt; visszafojtotta, mert félt attól, mit reagál majd Clarke. Hevesebb lett az elmúlt három hónapban, intenzívebb. Ezt Bellamy pontosan tudta. Az előbb is olyan vadul tépte az ajkait, olyan kendőzetlenül vágyott már minderre.

Clarke ránézett, tekintete ellágyult, apró kezeit Bellamy elnyűtt, hosszúkás arcára tette, tenyerei közé fogta és a magáé elé húzta. Nem tetszettek neki azok a vastag, lila karikák a szeme alatt, az aggódó ráncok a homlokán.

- Nagyon kérlek. – Bellamy fohászkodott hozzá, lágyan imádkozva lehelte a szavakat. Tiszta szívből szerette volna, ha Clarke hazatér. – Kérlek, szépen, Clarke.

Immár határozottabban csengett a hangja. Lassan tagolt minden szót.

- Bellam...

Magához húzta, szájon csókolta. Gyönyörű csók volt, a maga szomorú nemében; mindkettejüknek mást jelentett. Clarke-nak egy csodálatos búcsúzást, Bellamynak egy reményteljes ígéretet.

- Találkozunk itt? Jövő héten?

Clarke szólásra nyitotta a száját. A szeme csillogásából Bellamy sejtette a választ, így sietve hozzátette:

- Nem kell visszajönnöd. Nem győzködlek tovább. Nem, míg készen nem állsz.

Clarke ismét megcsókolta, lassan és tüzesen. Azzal szélnek eresztette a fiút.

Bellamy nem beszélt róla senkinek. De a rákövetkező héten minden nap ott volt az apró bunkernél, amit benőtt a gaz, és az ajtaját is nehezen találta meg. A környezete napról napra változott, minden nap egy kihívás volt megtalálni. Bellamyban az elmúlt három hónap mély nyomot hagyott, ezért szinte epedve reménykedett, kisfiús rajongással várta Clarke-ot, aki nem jelent meg a szerelmi fészeknél. A fiú fontos volt neki, a kedvenc odújába vitte őt, még ha nem is mehetett oda vissza többször.

Clarke eközben a fán ült. Látta, ahogy rá várt, és a szíve szakadt meg érte. Látta a bozontos, göndör fürtöket, az izgatott lábrángást, hallotta a lemondó fújtatásokat.

Clarke nem volt egyedül, Bellamy tévedett: ott voltak neki a földiek, a kereskedésből élő, magányos emberek, a vadon lényei, és saját gondolatai. És csak remélni tudta, hogy Bellamy sincs teljesen egyedül.