Charles és Erik, Erik és Charles

× Dadneto!Erik Lehnsherr/masszőz!Charles Xavier
× slash a lelke mindennek
× napjaink többé-kevésbé domestic AU-ja
× a fluff definíciójának határán tangózik teljes lelki nyugalommal
× a végével kapcsolatban ambivalens érzelmeim vannak, mert egyrészről igazat adok azon véleménynek, miszerint halálfura, másrészről annyira imádom azt a kis pillanatot valamiért, hogy adok egy esélyt annak, hogy megtaláljam azon drágalátos lelkeket, akik szintén elég betegek ahhoz, hogy meglássák azt a röpke csodát, ami ott történik egy gyermeki lélek és egy szerető közt. (És igen, ez is furán hangzik, get over it.)

Charles és Erik, Erik és Charles

Erik Lehnsherr folyamatosan feszült volt, a háta görcsben állt napok óta, így a kolléganője, Emma unszolására elment egy masszőrhöz. Ez az unszolás abból állt, hogy a nő titokban befizette, felajánlotta, hogy hazaviszi, aztán kitette a szalon előtt. Így Erik kénytelen volt bemenni.

Egy fiatal nő, akit bekísérte a terembe, elmagyarázta, hogy le kell vetkőznie, a derekára terítenie a törölközőt, a fejét pedig a lyukba dugni, aztán ha készen áll, jön a masszőr is. Erik így is tett, levetkőzött, bár kissé feszélyezte a helyzet, és várt.

Nyílt az ajtó, nyikorgás, puha léptek, ropogó térdek, aztán egy meztelen lábfejjel találta szembe magát.

Férfi lábfejjel, amire nem számított.

- Jó napot! A nevem Charles Xavier. Van valami különleges igénye a masszázst illetően?

- Üdvözlöm? – Erik nem volt benne biztos, hogy kell viselkednie a masszőrével, az, hogy az illető lába között lengedezett valami, még kínosabbá tette a dolgot.

- Kemény napja volt?

- Ja – hördülte Erik, aztán az apró mackó tappancsok megnyomtak egy pontot a hátán, amitől teljesen ellazult, de úgy istenigazából, amikor az ember már nem is fekszik, csak szétfolyik, a körvonalai elmosódnak, és már nem tudja behatárolni saját magát. És Erik csak feküdt, időnként jólesően felnyögött, pedig Charles aztán végképp nem nyúlt semmi illetlen helyre; túlságosan féltette az állását, kellett neki a pénz, és Erik tiszteletet parancsoló aurája mellett képtelen lett volna bármit is tenni.

- Szóljon, ha túl erős.

- Oh nem, nem... – Erik szavai alig voltak kivehetőek. – Jó ez így.

Charles olyan dolgokat kezdett kívánni, amikre sosem gerjedt korábban, de most nagyon mély levegőkre volt szüksége ahhoz, hogy jól érezze magát a bőrében. Meg hogy a bőrében maradjon.

Aztán megcsörrent Erik mobilja, mire belőle kiszakadt egy borzasztóan fájdalmas sóhaj.

- Ezek biztos a kölykök. – Már indult volna, hogy felvegye, de Charles megragadta a telefont, és kivitte a szobából a készüléket, aminek a képernyőjén a Wanda név díszelgett egy kislány képe alatt. Egy barna hajú, ötéves forma kislány képe alatt, ragyogó kék szemekkel, skarlát ruhácskában.

- Ebben a szalonban van egy szabály – zárta be maga mögött az ajtót Charles -, kezelés közben nincs telefon. Nincs stressz.

- Tetszik ez a szabály – közölte Erik, miközben visszahanyatlott az asztalra. – Otthon is bevezetem.

Charles felkacagott, és ez az édes kis kuncogás indokolatlanul fontossá vált Erik számára röpke másodpercek alatt. Aztán azon kezdett gondolkodni, mégis hogyan lehetséges, hogy a fickó nevetésén is lehet hallani az angolságát? Azt a lábán látható angolságát? Hogy lehet valaki ennyire nagyon angol?

- Milyen idősek?

- Tíz évesek. És ikrek. A kicsi meg hat, de ő az anyjával él. – Erik annyira ellazult, hogy az egyébként kemény ügyvéd-külső alá szorult személyes dolgai szabályszerűen kifolytak belőle, egyenesen Charles aranyat érő kezébe.

- Imádom a gyerekeket.

- Megőrzést vállal? – nyögte Erik felkapva a fejét. Szerette a gyerekeit, de nagyon könnyen túl sokká váltak; Peter hiperaktív volt, Wanda viszont túlságosan is nyugodt, ami sokszor nagyon is aggasztotta Eriket. Sokszor nézte őt, ahogy játszott. Még a keze is alig mozgott, szinte vontatott volt, de máskor viszont egész jó napja volt, szinte vidám kislány képét mutatta. És Erik észre se vette, hogy ezt mind-mind kimondta.

Charles sóhajtott.

- Még kinőheti – biztatta. – Megfelelő kezek közt könnyedén kinőheti.

- Járassam terápiára?

- Csakis végső megoldásként javasolnám. De egy szerethető apafigura, egy bizalmas anyafigura...

- Jöhet a terápia – forgatta a szemét Erik lemondóan, mire Charles keze egy pillanatra lefagyott.

- Nem teljesen értem.

- Nem vagyok az a... Szerethető apafigura. Egy tisztes vacsorát nem vagyok képes adni nekik.

Charles megint sóhajtott, a kezei sokkal lágyabbak, görcslazító helyett inkább kényeztetővé vált, kellemessé, simogatóvá. Erik kiscica módjára simult Charles kezeibe, a törölköző felső három centije választotta el attól, hogy dorombolni kezdjen. Olyan békés volt ez így, olyan lágy és olyan más. Korábban mindig a nők társaságát élvezte, ezt bizonyította a két és fél gyereke – az ikrek technikailag egyet érnek. Igen, Erik Lehnsherr szerette a nőket, a nők is szerették őt. A nők azt szerették benne, hogy olyan erős volt. Magas és magabiztos, a keze pedig hatalmas és erőszakosan óvó éjszaka, és olyan csábítóan rideg a reggeli fölött. Erik pontosan az a rosszfiú volt, akit minden nő imádott, legalább egyszer az életben, minden nő összeszedett egy ilyet. Most azonban Erik soha nem érzett boldogságot érzett, mikor Charles ujjai harmonikus táncot jártak a háta izmain, a szíve pedig hirtelen verdesni kezdett.

Charles azonban mindig csak hitte, hogy szereti a nőket, de sosem volt szerencséje velük. Egy-egy lopott csók, ügyetlen szeretkezés, vagy balul elsült randi után a munkába vetette magát. Sosem merült fel benne, hogy esetleg végig öngólra játszott, de ahogy Eriket a kezei közé vette, végre úgy érezte hazaért. És sosem érzett még ilyet, de soha többet semmi mást nem akart érezni.

- Erik?

- Hmm? – Erik álom és ébrenlét között billegett.

- Emma mesélt rólad. És volt vele egy Janos nevű fazon is, az is beszélt rólad.

- Ne higgy nekik, két pohár bort isznak az ebédhez.

- Csak hallgass végig. – Charles várt pár ütemet a háttérben szóló zenéből. – Emma áradozott rólad.

- Mondtam, hogy iszik.

- Elmondta, mennyire jól végzed a munkád. Hogy folyton a gyerekeid és a munkád közt lavírozol, és élni sincs időd. Hogy mennyire jól bánsz a „kölykökkel”, akik nem bánnak veled kesztyűs kézzel. Aztán az a Janos fazon is beszélt rólad, ő sem bírt betelni veled.

- Kirúgom mindegyiket.

Charles felnevetett.

- Áll még az a gyerekcsősz ajánlat? – Erik hangja a telefonban még szexibb volt, mint élőben, és a tűzforró kávé Charles ölében landolt, aki szuszogva-huhogva felelt:

- Á-á-áll, p-persze.

- És kisegítesz? Nem tudom, ki mást hívhatnék. – A kétségbeesett Erik, a magas, erős férfi, aki ölébe Charles olyan szívesen bekuporodott volna az utóbbi három napban, most segítségért könyörgött. Oltalmazni kellett egy rövid időre és segítő kézért nyújtotta a sajátját. Ettől pedig Charlesnak megremegtek a térdei.

Minden egyes alkalommal.

Erik nem hívott több apakomplexusos, csóró kamaszlányt, hogy vigyázzon a gyerekeire, minden alkalommal Charlesnak telefonált, aki hozott vacsorát, megetette és ágyba dugta a kölykeit, mosogatott, és még neki is hagyott valami vacsorát. Ilyenkor mindig együtt ettek, ittak egy-két pohárral, az is előfordult, hogy megnéztek együtt egy filmet, és szégyenletesen közel ültek egymáshoz anélkül, hogy bármi történt volna kettejüket illetően.

Erik időnként megpaskolta Charles combját, aki időnként játékosan Erik vállának dőlt.

- Tudom, hogy baromi késő van – duruzsolta Erik a telefonba, miközben minden porcikáján gyerekek aludtak. – De nem volna kedved átjönni és velem vacsorázni? – Egy fél perc csend. – És hoznál hozzá vacsorát is?

- Húsz perc és ott leszek – rötyögött Charles, akinek már bérlete volt a sarki kínaiba. Meg a következő sarkon lévő olaszos étterembe. Egy gyors kitérővel pedig a thaikajásnál is ott volt, ahol húsz százalékos engedményt kapott a kétszemélyes menüből.

És Charles robogott is le a lépcsőn, ki az épületből, le az utcán. Kerülgette az embereket, sokszor három lépés választotta el attól, hogy a falon futva igyekezzen Erik felé, akinek szüksége volt rá, és Charlesnak kellett, hogy szükség legyen rá. A segítségnyújtás volt a lételeme, Erik pedig készséggel szolgáltatta ezt neki.

Charles alig bírta kivárni, hogy odaérjen a szeretett férfihoz. Toporgott az étteremben a sorban állva, az ujjait morzsolta, miközben azon filózott, megmondja-e Eriknek, hogy szereti. Megmondja-e neki, és ha igen hogy, és ha elmondja, hogyan fogadja majd azt Erik. Talán többet nem találkoznak, talán majd olyan lágyan simul a kezébe, mint máskor, talán most ő kapja majd a karjaiba, talán nem válaszol semmit, és úgy tesz, mintha meg se történt volna a vallomás. De akkor az ő szíve megszakad. Ezen is gondolkozott: ha megszakad, tegye-e azt csendben és méltósággal, vagy könnyekben fuldokolva kuporodjon össze egy sarokban a gyerekek ágya alatt.

És amúgy is, hogy mondja meg? Mikor adódik olyan alkalom? Egy tál veszettül romantikus kínai fölött, ahogy Erik a pálcikákkal bíbelődik? Vagy mikor Erik megkönnyebbülten lerúgja magáról a cipőjét?

Charles már tudta a kapucsengő kódját. Odafent kopogott, hallott bentről egy elhaló „nyitva van”-t, mire ő bedugta a fejét; Erik, az ajtónak háttal lévő kanapén ült, csak félig fordult hátra, és így még mindig nem látta Charles.

- Kérlek, mondd, hogy nem baltás gyilkos vagy. Mert akkor most nem érek rád.

- Lehet, hogy az vagyok, de a baltámhoz pálcika is jár.

- Isten áldjon – sóhajtott megkönnyebbülten a korgó gyomrú Erik, Charles pedig beljebb lépve kilépett a cipőjéből. Olyan otthonosan mozgott, mintha évek óta járt volna Erikhez és nem pár hete.

Megállt a kanapé mellett, figyelte, ahogy Erik elterpeszkedett a kanapén, jobban mondva elfolyt a gyerekei alatt.

- Amint látod – végigintett magán, mintha el akarná adni a testét -, felszedtem pár kilót.

- A jó hír, hogy viszonylag könnyen megszabadulhatsz tőle – így Charles, és felnyalábolta Wandát. Lassan ringató léptekkel vitte a hálószobájukba, ahol is a szoba vörös fele tartozott Wandához, vérvörös baldachinnal, karmazsin ágytakaróval, fekete bútorral és skarlát szőnyeggel – közben Erik bevitte Petert is, akihez a kék fél tartozott, türkiz ágytakaróval, fehér párnákkal, sötétkék szőnyeggel, hozzáillő szekrénnyel.

Charles gondoskodva betakargatta mindkét gyereket, miközben Erik – utálva magát érte erősen, de – kirontott a szobából és mire Charles odaért, már régen evett.

- Jó étvágyat.

Erőnek erejével, jól nem nyomott egy röpke csókot Erik feje búbjára.

- Kösz, hogy jöttél. – Erik nem volt lelkizős típus, ezek a szavak is nehezére estek, és Charles ezt tudván tudva, ezt szerelmi vallomásnak értékelte. Egész úton ezen gondolkodott, mire felért, már tűkön ült, hogy elmondhassa szereti. Szinte vallomást verejtékezett. Szóval erre válaszul csak úgy, gondolkodás nélkül szakadt ki belőle:

- Szeretlek.

Erik elkerekedett szemmel nézett fel rá, a keze megmerevedett a tálja fölött, rágni is elfelejtett, és egy darab tészta kilógott a szájából.

- Már mint engem?

Charles háromszor fejbe verte magát gondolatban, amiért ezt csak így kibökte, de már késő volt, tagadni pedig nem akarta.

Bólintott.

Erik felállt, elfordult Charlestól, akiben már felmerült, sőt, majdnem biztos volt, hogy a lehető legrosszabb rémálma vált valóra, Erik nem így érez. Ezért ő is felállt, halk léptekkel elindult kifelé, de még egy lépést se tett meg, mikor Erik megragadta, odébb söpörte az asztalon álló – kevésbé drámai – kínai kaját, felpakolta a helyére Charlest, és prózai egyszerűséggel szájon csókolta.

De úgy istenigazából.

Vadul, szenvedélyesen, kissé ügyetlenül, mert még nem volt hozzászokva, de teljes szívéből, odaadóan csókolta. Éreztette ezt teste minden porcikájával, szinte magába burkolva ölelte, míg Charles a haját túrta, a vállát markolta, a lábával a csípőjét ölelte, és vadul élvezte, mikor Erik ajkai áttévedtek a nyakára, a kulcscsontjára, abba a kis gödröcskébe a nyaka aljánál. Emberfeletti boldogság rajzolt mosolyt az arcára.

- Papa?

A vékonyka gyermekhang villámütésként érte Eriket, aki a hirtelen jött vallomástól megrészegülve, nem gondolt bele, hogy két gyermeke ott fekszik egy szobával odébb.

Megfagytak.

Aztán szépen lassan, lemerevedett tagokkal kibújtak egymás karjai közül, Erik megigazította a haját, Charles lemászott az asztalról, és ingbe rázta magát.

- Tessék, kicsim? – Erik sosem hívta őt így, de a helyzet megkívánta, hogy valahogy elterelje a figyelmét. – Inni jöttél?

A megszeppent kislány bólintott. Nem értette a helyzetet – a papája egy másik bácsit csókolt és ölelt az asztalon, erre a helyzetre nem volt felkészülve, és abban sem volt biztos, hogy nem álmodik. De aztán úgy döntött, mindez mindegy is: a papája valamikor a mamáját csókolta, amikor még őt szerette, tehát akkor most Charlest kellett hogy szeresse.

Ezért Wanda gondolt egyet, és míg Erik töltött neki egy pohár narancslevet, Wanda odalépett Charleshoz, és nemes egyszerűséggel megölelte.