Mindenkiben felment a pumpa

×Maleficent fic
×canon divergence - nem teljesen abban a valóságban játszódik, mint amit a film ad, de nem is alternatív univerzumban - valahol a kettő között kóricál
×Demóna × Hollófiú
×flangst [fogalom itt: { b l o o d y r o m a n t i c } ]
×Auróra is felbukkan. Sőt.

Mindenkiben felment a pumpa

A nő kéjenc tekergőzései a selyemlepedők között összezavarták a fiút. Hosszú, vékony combjai kivillantak az ágynemű takarásából, lapos hasát elfedte; fekete haja gyönyörű kontrasztban állt a sárgás fénybe burkolt alabástrom párnával.

A fiú csak nézte, gyönyörködött. Olyan idilli kép volt, olyan lágy, tökéletes, eszményi. Szívet melengető.

Aztán felállt, magára csavarta a lepedőjét, az erkélyre lépett és rágyújtott egy cigarettára. Vékony, véreres csuklója egyszerre volt merev és laza, méltóságteljesen büszke. Hosszú, karcsú ujjai közt a szipka úgy állt, hogy bármelyik grófnő megirigyelte volna.

Húsos ajkai közül buján burjánzott kifelé a füst.

- Nevetséges. – Horkantott. – Nevetséges vagy.

- Tessék?

- Úgy sóvárogsz utánam, mint valami ostoba kamasz. Megkaptál, mit akarsz még?

- Én... én csak...

- Te csak, te csak. Mindig „te csak”.

- Demóna, én...

- Ezzel sem vagyunk előrébb – húzta a száját a nő. – Eredj, hozd a ruhám.

A fiú lehajtott fejjel elrohant, Demóna a fejét csóválva elnyomta a cigarettáját.

Unta a fiút. Amikor elkezdte átváltoztatni őt, az még cinikus volt, olykor bántó, Demóna lelkiismerete, mert megállás nélkül a jobbra sarkallta. De idővel merészebb lett, megváltozott. Olyan lett, mint Demóna; pajzán, vagány, bevállalós. Buja.

Ez imponált neki, és így hajlandó volt belemenni egy bizonytalan talajon álló kapcsolatba, ami vad ágygyakorlatokból, kellemes percekből állt, és ami idővel kényelmessé vált.

Ez bántotta igazán Demónát; elrontott egy ígéretes fiút, aki már-már rajongva nézett rá, valahányszor azt hitte, nem látja, mit csinál. De ő persze tisztában volt vele, hogyne lett volna, olyan feltűnően csinálta, hogy rajta kívül mindenki észrevette. Szerette volna visszacsinálni, de hát, ami történt, megtörtént, nem volt mit tenni. Újdonságra vágyott, valami izgalmasabbra, valami olyanra, ami nem olvadt bele a szürke napjaiba. Nem úgy, mint a fiú, aki doromboló kismacskaként simult minden akarata alá. Demóna nem akarta ezt, azt akarta, saját akarata legyen, ellenszegüljön neki, vitázhassanak. Erre vágyott, mert a vita hevében gyorsabban kialakuló indulatok nagyobb lánggal égtek, tovább lángoltak, egészségesebbek voltak.

Nem véletlenül mondta azt, amit. Nevetségesnek tartotta, mert mi ne lett volna nevetséges egy rajongó lelkű kisfiún, akit felnőtt testbe zártak. Sokszor megfordult a fejében, hogy visszaváltoztassa hollóvá, hogy aztán úgy hagyja.

Még egy cigarettára rágyújtott, gondolkodóba esett. Kilépett az erkélyre, aminek kövét a nap felmelegítette, majd onnan meglátta Aurorát. Odalent körözött a kertben, a távolba révedt. Demóna megszerette a kis kölyköt, nem volt szíve hazaküldeni.

Aztán meglátta a fiút is. Oldalgó léptekkel haladt Auróra felé, aki kissé megijedve, egy halk sikkantással fogadta, majd kacagva beszédbe elegyedett vele. Láthatóan nem vette észre saját magát, sem azt, hogy milyen hatást gyakoroltak apró érintései a szeretetéhes fiúra, aki a lánynál kereste azt, amit Demónától várt és nem kapott meg. Annyira akarta őt, annyira vágyott rá, hogy valaki olyannál kereste a kegyet, aki nem volt készen arra, hogy ezt meg is adja neki, és fiatal koránál fogva nem is állhatott készen.

Demónában felment a pumpa.

Magára rántott egy hosszú, fekete selyem köntöst, lerohant a kertbe. A benti hideg kő után talpának felüdülés volt a kinti meleg, ami simogatta a bőrét, jólesően becézgetve burkolta be minden porcikáját.

- Takarodj innét! – ordított a fiúra. Auróra megszeppenve ugrott fél lépést hátra, a fiú értetlenül perdült meg. – Nem hallottad, indíts! És szedd elő a ruhámat, ahogy mondtam.

- Na, de Demón...

- Eszedbe se jusson. – A fiú elindult felfelé, majd Demóna utána szólt: - Meg ne lássalak a közelében még egyszer.

Auróra értetlenül nézett fel a számára kedves nőre. Arról faggatta, miért tiltotta el tőle a fiút. Demóna elnézővé vált, vonásai ellágyultak, majd karjait a csípőjére ültetve összefonta ujjait.

- Drágám, te még fiatal vagy. Olyan keveset láttál, olyan keveseket ismertél. Ő viszont... – Demóna felsóhajtott, mert Aurórát még túl fiatalnak ítélte ahhoz, hogy nyíltan beszélhessen a döntésének miértjeiről.

- Nem értelek.

- Tudom, szívem, tudom. – Egy perc csend után átkarolta a lányt, lassan andalogva indultak el a kertben. A kert nyugalmát kihasználva igyekezett elterelni a figyelmét. – De neki egészen más dolgok kavarognak ilyenkor a fejében, mint neked. Vagy, mint amik illendőek lennének.

- De mik?

- Olyan dolgok, amikhez te még túlontúl fiatal vagy, szívem.

Demóna a szobájában ült, az erkélyajtón besütő fény a hátát érte, és annyira jól esett neki, szinte fürdött benne. A kézkrémje illata is kényeztette.

A fiú alakja megjelent mögötte a tükörben.

- Meghoztad végre a ruhámat?

A fiú a fejét csóválta.

- Olyan gonosz vagy velem – susogta, mire Demóna felhorkant.

- Itt lenne az ideje, hogy felnőj.

- Akkor miért nem változtatsz vissza?

Demóna is gondolkodott rajta.

- Én tettelek ilyenné. Akkor meg is tudlak változtatni. Azon kívül, ha visszaváltoztatlak, folyton itt köröznél nekem. Ha már ember vagy, viselkedj is úgy. Vagy lehetsz akár kígyó is, ha szeretnél – vonogatta a vállát Demóna. Kezdett kifogyni a türelemből, és az ötletekből.

A fiú egyre közelebb araszolt. Demóna nem vette észre, de egy övet tartott a kezében. A fiú hónapok óta tűrte Demóna bántásait, hogy a nő kihasználta. Hónapok óta tűrte, hogy emberszámba se vegye, pedig már jó ideje ember volt. Bántotta őt, és ez fájt neki.

A holló meglehetősen egyszerű ember volt, egyszerű lélekkel.

Egyszer csak megragadta az övet, és a nyakához szorította. Demóna kapkodni kezdett, vékonyka ujjai az öv szélét kaparták. Levegőért küzdött, fulladozott, és tudtán kívül rúgkapálni kezdett. A holló nem bírta, együtt kezdtek vergődni. Nem tudta befolyásolni, de az erkélyre vergődték ki magukat; a fiú aggódni kezdett, hogy valaki meghallja a nő nyögéseit, igyekezett csitítani, de ő fogást talált az övön, és némi levegőhöz jutott.

Nem vette észre, hogy a nő lerúgott egy virágcserepet az erkély széléről, felkeltve a lent ücsörgő Auróra figyelmét.

- Mit... Mit akarsz?

- Nem bánsz velem emberségesen – sziszegte a fiú. – Nem szeretsz engem. Kihasználsz.

- És gondolod... Hogy eztán bárki emberségesen bánna veled? – Nehézkesen beszélt, rekedtesen, kevés levegővel, elhalóan. De pontosan tudta, mire akar kilyukadni. Időt kellett nyernie, és minden erejével azon volt. – Ha megölsz engem, nem jutsz előrébb.

- De nem bántasz majd többé. Nem használhatsz ki többet. Sem engem, sem mást.

- Ha megölsz, rád is halál vár. – Demóna köhögött. Olyan levegőt használt a beszédhez, amit már csak préselni tudott a tüdőjéből.

- Legalább együtt leszünk majd a halálban. Ott már nem használhatsz ki sem engem, sem mást! – hajtogatta újra és újra, egyre jobban szorítva az övet. Demónát az ájulást kerülgette, gyengült a karja, szédelgett. Egyre kevesebb ereje maradt, hogy ellenálljon.

Aztán egyszer csak hangos puffanással lezuhant. Az öv már nem szorította a nyakát, újra kapott levegőt: mélyeket lélegzett, köhögött, izmai megkönnyebbülten lazultak el, Demóna szinte összerogyott.

Aztán felnézett.

Ott állt előtte Auróra, reszketve, megijedve, remegő ajkakkal. Kezében egy véres gyertyatartóval.