Lesz valaki

× novella
× Star Trek || Kirk/Spock
× preslash || tehát főszereplőink még nincsenek együtt, nem is történik köztük semmi technikai, de utalások vannak arra, hogy lehetne.
× tömény fluff
× Kirk és Spock romantikus barátrandin vesznek részt az űrben, és Bones kitér a hitéből.
× PG/PG-13 besorolású
× canon divergence || tehát a sztorink a Beyond után játszódik, de nem teljesen illik bele a kánonba.
× And there will be someone that comes along one day and offers you an entire galaxy when you only expected a single planet. ~ És egy nap lesz valaki, aki egy teljes univerzumot kínál neked, mikor te csak egy bolygót vártál. || ezt a mondatot nemrég találtam, és ahogy kiírtam magamnak, megfogalmazódott ez a novella. 
[ × a kép gép hiány miatt egy kicsit ilyen bénácska, nézzétek el ]
× élvezzétek! 

[üdvözlettel a neptunáltali halálom oltáráról, huszonegykredites zászlómmal]

Lesz valaki

Kirk ránézett barátjára, aki csak bámult kifelé az űrbe. Egész nap nem szólt szinte egy szót sem, ami még tőle is szokatlan volt, és Jim egészen addig a percig meg akarta cibálni a frufruját, amíg Scotty nem emlékeztette a jeles dátumra.

Spock komplett kultúrája és bolygója, napra pontosan hét évvel korábban vált semmivé.

Jim elképzelni sem tudta, mit élhetett át akkor, vagy mit élhet át azóta minden nap, minden percben, mit élhet át azóta minden évben, az évfordulón. Egyikük sem tudta elképzelni. Az ember hazája, bolygója valami olyan, amit mindenki magától értetődőnek kezel, és amikor valami ilyesmi történik - egy arra kószáló romulán időközi támadása -, akkor kiderül, hogy mégse olyan alapvető dolgok ezek. Az ember gondolkodni kezd, de ez nem olyan, mint egy szerettünk halála; ez valami sokkal több, sokkal elemibb. Ugyanakkor Spock neveltetéséből adódóan hadilábon állt az érzelmekkel. A vulkáni fele nem igazán volt vevő az érzelmekre, de az emberi fele nagyon is.

Csak épp képtelen volt kifejezni, és ezzel Kirk is tisztában volt.

Olyan sokszor akart bepillantani Spock agyába, és tudni mit érez és mire gondol, de a férfi hajthatatlanul analfabéta maradt az érzelem kifejező szavak megtanulásához és alkalmazásához.

Kirk azon is sokat gondolkodott, vajon hogy a fenébe vette rá Uhura arra, hogy kapcsolatba lépjenek.

Kirk sokszor kapta azon magát, hogy arra gondol: ő is meg akarja tanulni ezt a mesterséget. És mikor rájött, hogy Spock alighanem semmit nem értene abból, amit ilyenkor mondott volna neki, általában talált valaki olyat, akin levezethette a kóbor érzelmeket.

Ha nem talált, akkor feltűnően rossz döntéseket hozott, vagy elment edzeni, amit magától nem igazán csinált, mióta betöltötte a harmincat. Arra gondolt, az élete első harminc éve pont elég volt a testmozgáshoz, és hivatalosan is öregnek nyilvánította magát bármiféle sporthoz, időnként mégis felállt a futópadra.

Mert a szervezetének szüksége volt rá, Spock miatt.

És Kirknek csak egy olyan barátja volt, aki képes volt felismerni a jeleket; Bones a szemét forgatva bámult a kapitányra, aki áldást mormolt, amiért épp Yorktownban voltak, és nem küldetésen. Jim alighanem valami borzasztó és öngyilkos magánakcióba kezdett volna, csak hogy a gondolataitól szabadulhasson.

- Szerinted milyen lehet tudni, hogy egy maroknyi embert leszámítva, a fajod éppen kihalóban van?

- Foglalkozz valami mással, Jim. Például azzal, hogy megsürgeted a hajót.

- Azt hittem, te nem akarsz visszamenni.

- Nem is, de ha tovább itt maradunk, és nincs mire figyelned, nagyobb gondjaink lesznek, mint Spock érzelmi világa, ami nyilvánvalóan nem létezik. - Habár Kirk hajlamos lett volna egyetérteni Bonesszal, egy gyors és elbambult biccentés után zavarodottan fordult felé.

- Mégis mi?

- A tiéd, ember! - Bones a fejét rázva hagyta magára Kirköt, mikor Chekov szólt, hogy talált valamit, ami érdekelheti, de Jim csak fél füllel figyelt. Az agya folyamatosan dolgozott, még Bones kifakadása se nagyon izgatta, mintha fel se dolgozta volna az információt.

És valami kibontakozni látszott. Egy ötlet elkezdett testet ölteni, és ettől Kirk ismét egy cserfes kisfiú lett, aki a sokadik esés után sem tanulta meg, hogy fára mászni nem szabad papucsban, meg hogy nem kötjük el a papa motorját, meg a kocsiját, mert baleset lesz a vége. Ismét az a rosszcsont kiskölyök volt, aki előtt nem volt apai példa, nem volt atya pofon, és ettől az egész teste remegni kezdett, minden ízében volt egyszerre izgatott, és lepte el a totális melankólia. A kettő együtt pedig valami egészen új érzést hozott létre. Valami bizsergetően izgalmasat, amit meg akart osztani Spockkal.

Odalépett, és bár a férfi hallotta a kapitány lépteit, egészen addig nem foglalkozott vele, míg az meg nem paskolta az első tiszt vállát.

Spock ránézett, és tudta, hogy az álmosoly a kapitány száján igazit bújtat, de az nem találta a kiutat. És tudta, hogy a férfi aggódik érte, mert a szeme elárulta. Abban is biztos volt, hogy ez nem egyszerű aggódás egy parancsnokért, vagy a legénység egyik tagjáért, ez aggodalom egy barátért, aki az évek alatt talán túl fontossá vált.

- Spock - szólította meg Kirk. - Minden rendben?

- Természetesen, kapitány - biccentett kimérten a vulkáni. Kirk valahogy hazatalált ezekben a mozdulatokban.

- A kis tűnődésének ugye semmi köze az évfordulóhoz… - vetette fel a férfi.

- Illogikus volna azt hazudnom, hogy nincs, mikor a szóhasználata egyértelműen utal rá, hogy pontosan tudja, miért álldogálok itt már hosszú ideje. Így hát meg kell kérdeznem, hogy van-e valami különösebb oka annak, hogy felkeresett.

- Mégsem tette meg - okoskodott Kirk.

- Parancsol, kapitány?

- Semmi - sóhajtotta. - Illetve, ami azt illeti igen, parancsolok; jöjjön utánam, Spock.

Kirk meg sem várta a férfi válaszát, egyszerűen elindult. Spock kérdés nélkül követte, mert tisztában volt vele, hogy előbb-utóbb számára is ki fog derülni, miért kell őt követnie. Egyetlen percig sem kételkedett Jimben, teljesen megbízott benne, akár vakon is követte volna, mert tudta, hogy amíg ugyanazt az utat tapossák, addig van remény. “Az nem megoldás, hogy nincs megoldás”, mondta mindig az apja, és ez a mondat tökéletesen leírta a csapatdinamikájuk alapját.

Kirk egész úton egy szót sem szólt, Spock hátracsapott kezekkel követte és nem kérdezett.

Amikor megérkeztek, és Kirk még mindig nem mondott egy szót sem, Spock összezavarodott.

- Miért jöttünk ide, kapitány?

- Hogy végre a nevemen szólíts, mikor nem vagyok a kapitányod - felelte Jim, mikor a fejét átbújtatta a Föderáció sárga trikóján. Egy egyszerű ingre cserélte, és Spockot is erre kérte. Régen megtanulta már, hogy magánakciókon nem viselhet semmit, ami a Csillagflottára utalhat, hiszen ha bármi történik, azért egyedül ő lesz a felelős, és nem engedhet utat bármiféle támadásnak, csak mert lusta volt átöltözni.

Amíg Kirk elintézte az állomással, hogy felszállhasson egy kétszemélyes űrjáróval, addig Spocknak is volt ideje levennie az uniformisát, de még akkor is zavarodott volt. Mondjuk már egészen más okból.

- Akkor mégis hogyan szólítsalak? - kérdezte. Már ez a személyes hangnem is zavarba hozta, ami szintén újdonság volt a számára.

- Tudod, hallgatok a Jimre. De ha szeretnél, hívhatsz Jamesnek is, de ha Tiberiusnak mersz nevezni, áthelyeztetlek - fenyegette félig játékosan, félig komolyan, miközben kinyitotta a gép ajtaját, és előre tessékelte Spockot.

- Megkérdezhetem, hova megyünk? És miért ezzel?

- Alighanem azért, mert az én hajóm totális roncs - emlékeztette. - És csak megyünk… kocsikázunk kicsit - vont vállat.

Igazából ő maga se tudta, hogy hova mennek. Ködös elképzelései voltak a tervéről, és amikor elindultak, abban a percben jött rá, hogy hol üt vissza a saját elméje.

Pár perc, pár mozdulat és máris egy rossz, feltérképezetlen nebulában találják magukat, vagy épp megtámadják őket olyan lények, akikkel talán még nem is találkoztak korábban. Ők pedig csak egy gyenge kis pajzzsal rendelkező kétszemélyesben ültek, ami technikailag alig tudott többet egy biciklinél.

Kirk hirtelen mindennél kínosabban érezte magát, de már nem volt visszaút.

Ja, meg amúgy nem találta ki a tervét, csak jött a halovány gondolat, ő pedig ugrott.

Pont, mint kölyökkorában.

- Őszintén, Spock?

- Csakis, … Öhm. Jim. - Fülig pirult.

- Fogalmam sincs - közölte, azzal beletaposott a gázba. Csak annyi rémlett neki, hogy csak egy kicsivel odébb, egyszer találtak egy tejút szerű csillagködöt, és azon egy bolygót, amire leszállhattak, és beláthatták róla a komplett ködfüggönyt. Szóval most igyekezett megtalálni. És túl régen vezetett, így nem volt könnyű dolga, már az irányításban sem.

- Nem értem, kapi… Jim.

- Tudod - kezdte Kirk, miközben nagyon igyekezett eltitkolni, hogy fogalma sincs mit csinál és miért -, időnként mindenkinek szüksége van arra, hogy elszakadjon a dolgoktól, hogy ne bolonduljon meg. Meg szüksége van az embernek térre meg időre, és ezeket tudod, hol a legjobb keresni? Az űrben. Mert ott aztán van. Vannak akik a munkába menekülnek, vannak akik el attól, ez az utazás pedig egy köztes megoldás.

Spock még mindig nem volt teljesen tisztában a helyzettel, de határozottan afelé haladt, hogy megértse Kirk esze járását, és hálás volt neki. A vulkániak a munkát nem kihívásnak látják, egyszerűen abban élnek, kicsit robotszerű teremtmények. De az emberi felének igenis szüksége volt erre az elszakadásra.

Valahol nagyon mélyen teljesen le volt döbbenve, hogy ez Kirknek egyáltalán eszébe jutott.

Arra gondolt, neki hányszor lett volna szüksége erre, mikor valaki mindenképp az apja nyomdokaiba űzte, amihez úgy érezte, sosem érhet fel, és amit talán nem is akart követni? Aztán arra gondolt, milyen kultikus kapitány lehet majd egyszer belőle is, és ezen a párhuzamon töprengve egyszerűen elbambult. És közben a szemeit végig Kirk szőke fürtjein és markáns vonásain felejtette.

Aki ettől zavarba jött.

- Mit bámulsz?

- Semmit - tért magához, megköszörülve a torkát. - Épp csak elbambultam. - Kinézett, merre tartanak, és azt látta, amit azelőtt sosem volt ideje megcsodálni. Az éjfekete semmit, az űrt, ami valóban csak ennyi; hatalmas semmi, ami élőlények millióit öleli körbe teljesen észrevétlen. És ő ott ült ennek a semminek a kellős közepén, és hagyta, hogy emberi énje végre megcsodálhassa a távoli űrködöket, a különböző színű, méretű és fajtájú bolygókat, távoli szupernovákat, csillaggal borított eget.

Mert az ő feje fölött ez technikailag egy nagyon mély, nagyon sötét égbolt volt, szinte vihar előtti csendben.

- Gyönyörű, nem igaz?

- Elképesztő - helyeselt Spock. Kirk arra gondolt, Spock mennyire szakmai fejjel tudja nézni a küldetéseiket, mennyire objektív mindig. Ő sose tudott így viselkedni, két parancs kiadása között, amikor nem álltak tűz alatt vagy kiáltott vészriadót, mindig azt figyelte, milyen természetes neki ez az egész, ami másoknak csak álom, míg ő az idejét se tudja, mikor látott utoljára igazi folyót, vagy hegyvidéket.

Nem sokkal később landoltak egy M osztályú bolygón. Nem erre emlékezett Kirk, de ez volt az ahhoz leginkább hasonlító, lakatlan darab a környéken, ahol elvileg támadástól sem kellett tartaniuk.

Kirk igyekezett úgy pozicionálni a járművet, hogy a lehető legjobb rálátásuk legyen az űrre. Mikor végzett, kissé kifulladva megfordult, és Spockra nézett, aki kicsit elveszettnek tűnt a helyzetben.

Bones odahaza szinte őrjöngött, hogy Jim megint hülyeséget csinált.

- Spock.

- Tessék, kapitány?

- Magának mi a neve? - kérdezte Kirk szinte a semmiből. Ő maga sem értette, hogy jutott eszébe éppen ez a kérdés, rögtön a legelején, de aztán inkább nem gondolkodott rajta. Ismerte már annyira saját magát, hogy tudja, ha belegondol, csak saját magát is összezavarja.

- S’chn T’gai - közölte. Így fogta, és közölte. Kirk meg pislogott. Spockból valami definiálhatatlan, határozottan nem emberi hangot hallatott.

- Már elnézést, de… Mi van?

- A nevem S’chn T’gai, ami embereknek kiejthetetlen, vulkániaknál viszont egy igen közkedvelt név volt a születésem idején.

Kirk tanácstalanul bámult maga elé.

- A második nevem Ed.

Ekkor Kirk hisztérikus nevetésben tört ki.

Bones megállás nélkül üvöltözött mindenkivel, amiért senki nem tudott róla, hova mentek Kirkék.

- Akartam hozni italt - közölte Kirk, több mint egy óra beszélgetés és csillagbámulás után. - De az utolsó pillanatban jutott eszembe, és a srácoknál nem volt semmi. - Ekkor Spock olyat tett, amire egyikük sem számított, és előhúzott egy meglepően nagy flaskát a belső zsebéből.

- Én egész nap azt terveztem, hogy egy ponton majd inni fogok.

- És nem tudtad előre, melyik pillanatban fogod meginni? Nem vall rád, Spock.

- Az ilyesfajta érzelmi elgyengülés sem vall rám, mint a mai - tette hozzá a férfi.

- Nos, Ed, mert mostantól így foglak hívni, időnként minden embernek kell egy ilyen nap. És ha neked erre van szükséged, akkor én minden alkalommal ki foglak vinni egy lakatlan bolygóra, mert ez, barátom, egy barát dolga. - Kirk meglapogatta Spock vállát, mikor kivette a kezéből a flaskát és egy újabbat húzott belőle. Spock az ülésén ült, míg Kirk valahol a padlón folyt el.

- Ugye tudod, hogy én minden valószínűség szerint sose venném észre, hogy erre van szükséged.

- Majd… Szólok - biccentett Kirk. - Bár én általában magamon sem veszem észre.

- Gondolkodtál már azon, hogy vajon milyen kapcsolatod lett volna az apáddal?

Kirk elgondolkodott, majd sóhajtott. Megrázta a fejét, és mindketten tudták, hogy ez hazugság, Spock mégsem szólt érte egy szót sem. Vulkániként hiába tűrte nehezen a hazugságot.

- És neked milyen volt?

Spock elgondolkodva bámult maga elé.

- Vulkáni - hagyta helyben Spock. - Arra nevelt, amire őt is nevelték. Inspirált, és tanított. Kicsit távolságtartó volt, hisz ilyen volt a természete.

- És az anyáddal?

- Anyám viszont kifejezetten emberi volt - közölte. - Szerető és gondoskodó, bár igyekezett tartani magát a vulkáni hagyományokhoz és szokásokhoz. Egészen sokat gondoltam rá ma.

- Meglepő - mormogta Kirk cinikusan.

- Egyszer, amikor arról kérdeztem, mi vette rá, hogy hozzámenjen az apámhoz, azt felelte, lesz majd egy nap valaki az én életemben is, aki az univerzumot adja nekem, mikor csak egy bolygóra van szükségem - mesélte Spock, miközben belerévedt Kirk végtelenül kék szemeibe. - Nekem ma a Vulkánra lett volna szükségem, és tőled az űrt kaptam, tehát ha nem is úgy, ahogy képzelte, de valóban igaza lett.

Akár mindenhogy igaza lehetne - sóhajtott gondolatban Kirk, aki sosem vágyott még jobban arra, hogy megcsókolhassa Spockot.