× claire / owen; és gyors cameo két régen látott jóbarát által.
× hurt/comfort
× a kép meg nem passzol, de ez jutott
Harci sebek
Claire
mértani pontossággal rendezgette a különféle színű post-iteket az asztala
szélén. Minden szín jelentett valamit, és már évek óta bevált ez a módszer,
minden szín jelentését tudta, de azért a biztonság kedvéért tartott a felső
fiókban egy lapot, amire minden jelölését felvezette.
Mert
Claire ilyen nő volt.
Owen pedig
egy olyan férfi volt, aki sáros bakancsban trappolt végig az étkezőn, a pólója
olajfoltos volt, a keze pedig tiszta ragacs és Claire még csak gondolni se mert
rá, mikhez nyúlhatott hozzá. Owen izzadt volt és koszos és büdös (de nem olyan
taszítóan, hanem olyan megdolgoztam-azért-hogy-az-a-motor-guruljon módon); és ő
ilyen volt, Claire szöges ellentéte.
És Claire
imádta.
De be nem
vallotta volna.
- Owen,
ugye ezt majd felmosod magad után?
- Hát
hogyne, Claire. – Owen a maga higgadt örökmosolyával az arcán indult vissza a
motorjához, mert az meg kedves teremtés volt, ezért átlag kéthavonta
tönkrement, de Owennek meg volt az a jó szokása, hogy megcsinálta maga, és nem
vett helyette másikat. Ezt Claire tudta értékelni, legalábbis addig, amíg meg
nem oldották a munka-kérdést.
Bár
hamarabb tudták volna megoldani, ha Owen a motorja bütykölése helyett követte
volna a tervet, amit Claire a hűtőre akasztott ki, még múlt csütörtökön.
És épp
ideje volt, hogy erre emlékeztesse Owent, szóval kiszlalomozott a sárdarabok
között az udvarra, és megállt az ajtó előtt. Egészen addig bámult karba font
kézzel Owenre, míg az fel nem nézett rá.
- Mondd,
életem párja – sóhajtotta -, és kérlek, szokj le erről az amputátor nézésről. A
frászt hozod rám.
- Arra
kértelek, hogy keress munkát. Még elő sem vetted azokat, amiket kikészítettem
neked. – Pedig Claire mértanilag is szabályos vörös köröket rajzolt minden
potenciális álláshirdetés köré. Ettől Owent kirázta a hideg, de nem szólt róla.
- Nem –
felelte Owen, miközben ismét feltápászkodott a székéről. Pontosan tudta, hogy
bármikor visszamehet a tengerészethez, ha úgy tartja kedve, de egyelőre úgy
gondolta, pontosan annyit kap a flottától, amennyire szüksége van.
De Claire
nem érezte magát biztonságban.
- Ennyi?
Nem?
Owen egy
pillanatra elgondolkodott, majd elmosolyodott, megtörölte a kezét, és úgy
nézett fel Claire-re, azzal az igazán rosszfiús vigyorával, amiért Claire az
első randijukra igent mondott. Claire felvont szemöldökkel állt, számon kérően,
szinte tipegett magatehetetlen dühében.
- Húsz perc és kész vagyok. Addig vegyél
magadra valami kevésbé szabályszerűt, és elmegyünk kipróbálni ezt a dögöt.
- Igen.
Dög. És én nem ülök fel rá.
- És
felülsz mögém?
Claire
sóhajtott, Owen közelebb lépett. Nem ért hozzá, csak nézte; tekintete végigfutott
a nő vörös haján, ami legalább tíz centit nőtt, mióta eljöttek a szigetről, a
kék szemén, ami időnként olyan fátyolossá vált, mikor eszébe jutottak az
emlékek; markáns arcvonalain, vékony vonásain. Egy percig csak nézte, de a
tekintetéből áradt valami, amitől Claire fülig vörösödött, ettől a férfi
mosolya szélesebb lett, a keze önkéntelenül indult meg, és simított el egy
tincset a szeme elől.
- Talán.
Volt egy
heg Owen karján, ami aznap került oda, mikor a Jurassic World bezárt. Claire
keze ösztönösen találta meg az utat hozzá, tehetetlen pillanataikban csak
simogatta, Owen pedig hagyta, mert Claire számára ez néma terápia volt, amire
láthatóan szüksége volt. És végül is hozzászokott, és időnként még igényelte is
a vékony, hideg ujjak lágy érintését.
Claire a
tengert nézve igyekezett nem arra gondolni, hogy a horizonton ringó víz olyan
szigeteket rejt, amiken dinoszauruszok élnek; békésen legelő triceratropszok,
és hosszú nyakúak, meg dühösen trappoló T-Rexek, meg túl nagyra nőtt
krokodilok.
Owen hüvelykujja
lágyan simogatta Claire térdét.
- Tudom,
mire gondolsz – szólalt meg Owen -, mert mindig erre gondolsz. De nem, nem
tudnék ennél is jobb pasid lenni. – Előhúzott egy üveget, benne látszólag
valami krémes és csokis, a szaga szerint viszont tömény vodka; nagyon egyedi és
ütős, Owen-féle csokilikőr, már ránézésre is sok alkoholt tartalmazott. Claire a
szemét forgatta, mert Owen jól tudta, hogy sosem ivott, azonban be kellett
ismernie, hogy a szigeten történtek után többször megfordult a fejében a gondolat,
hogy kieressze kicsit a gőzt, és alkoholba fojtsa kezdődő PTSD-jét.
Ráadásul
Claire gondolatait folyamatosan az ott történtek kötötték le, ellentétben
Owennel, aki a flottában látottak miatt hozzászokott az ilyesmi események
feldolgozásához.
- Ne csináld
már ezt, nem akarok egyedül inni.
- Owen…
- Claire,
túl kell lépned rajta. – Owen mélyet sóhajtott. – Tudom, hogy nem egyszerű.
-
Életveszélyben voltak az unokaöccseim, életveszélyben voltál te is, én is, és
kismillió ember rajtunk kívül, arról nem is beszélve, hogy egész életemben ott
dolgoztam. Minden tönkrement, amiért valaha dolgoztam. Pár hülye fogért.
- Látod,
ezért mondtam neked…
- Ha még
egyszer kiejted a szádon, még meg talállak fojtani – sziszegte Claire, majd
ellökte magát Owen mellkasától. Haját lesimította, és egy elegáns szökkenéssel
leszállt a kocsi motorháztetejéről, ahol eddig üldögéltek.
- Jó, oké,
felfogtam. – Owen hagyta, hogy Claire a maga módján dolgozza fel a szigeten
történteket, mert igazság szerint neki is szüksége volt egy kis időre, hogy
túllendüljön rajta. Elvesztette a raptorokat, akiket úgy nevelt, mint más a
kutyáját; egyedül Kék maradt életben, de hát ő is egy T-Rex inasaként
szaladgált a szigeten, ahol alig van nekik élelem, legfeljebb a többiek, és ő
valójában sosem vadászott, hiába imitálták néha azt.
Owen
sóhajtott egyet.
- Owen. –
Claire hangja elfúlt. Nyúlt a karja, hogy átkarolja a távolba révedő Owent,
akinek szeme a hátuk mögötti dombokat, a fölöttük húzódó sötét eget pásztázta,
végül mégsem érintette meg. Rá kellett jönnie, hogy ilyenkor egyszerűen nem
lehetett vele tárgyalni. A bőre súrolta az övét, ahogy végigsimított a karján,
de ennyi volt. Mint tollpihe az ember ujjai közt, selyem, egy kora reggeli
órán, ahogy végigsimít a karon, vagy egy jóleső, forró kávé, az ember torkának.
Owen
felmordult, majd mély sóhaj után megfordult, és megfogta a felé nyújtott kezet.
Egyikük
sem érdemelte meg a másikat, és ez kötötte össze őket.
Meg a
veszteség, amit átéltek.
Az a nap
kettejüknek felért egy természeti katasztrófával, egy nemzeti gyásznappal,
valamivel, amit fekete négyzet jelöl a naptárban, és amikor egyikük sem kel ki
többet az ágyból, mert ha megismétlődik, azt nem élik túl.
- Tudod –
Claire hangja nem volt több egy ártatlan pillangó fáradt suttogásától -, én sosem
dolgoztam máshol. Azt sem tudom, hogy kéne.
- Pedig
nem olyan nehéz – jegyezte meg Owen.
Claire a
szemét forgatta. Benne nem csak a történtek sokkja visszhangzott még mindig,
hanem egyszerűen félt attól, hogy bármi mást csináljon. Hogy újra alárendelt legyen,
újra lóti-futi dolgokat kelljen csinálnia, újra ne ő legyen a főnök; az ezzel
járó tudatlanság, a talaj a lába alól való kimozdulása egyszerűen kikészítette.
Az, hogy nem érezte magát elég stabilnak, egyszerűen kiborította.
Másnap és
harmadnap sem volt sokkal több programjuk, Claire próbálta túltenni magát a
helyzeten, Owen pedig a maga tehetetlen és teszetosza módján próbált rajta
segíteni, de pontosan tudta, hogy ez nem olyan, amit az ember úgy ki tud
magából adni parancsszóra; ez valami olyan, ami évek múltán is csak nagy
nehezen enyhül.
Hetekkel
később Claire már legalább a huszadik kilométert futotta a futógépen, a hátán
folyt az izzadtság, a haja csatakos, Owen pedig éppen a fürdőszobában próbált
megszabadulni az olajfoltoktól, amik már megint a kezéhez tapadtak.
Kopogtattak.
Futó
pillantás, felhúzott szemöldök és vállrándítás; egyikük sem készült arra, hogy
látogatót fogadjanak, igazából nem is nagyon mondták meg az embereknek, hol
találtak maguknak lakást.
Illetve
hát Claire csak remélni tudta, hogy a nővére nem látogatta meg nagy hirtelen,
mert ha így állna meg előtte, sose vakarná le magáról.
- Claire?
– kérdezte a szőke hölgy. – A nevem Dr. Ellie Sattler, ő pedig a férjem, Dr.
Alan Grant.
Claire
szemében megcsillant a felismerés; tudta, kiket sodort az útjába a szél, és
hirtelen össze meg vissza szégyellte magát ijedtében; mintha minden, ami
történt, az ő hibája lett volna; mintha a teljes életművüket törte volna össze
egyetlen gombnyomásával.
-
Bemehetünk?
- Persze!
Claire nem
győzte a haját simítgatni, a nem megfelelő öltözékét takargatni, Owent olyan
helyre tolni, ahol nem látszódik az a sok kosz, amit már megint magára kent.
Hogy kupleráj volt a nappaliban.
Hirtelen
minden döntését megbánta, attól a pillanattól, hogy az első önálló döntését
meghozta: a kék cipőt szeretné a boltból, vagy a rózsaszínt. A két fonatot vagy
az egyet. A közelebbi, de rosszabb sulit, vagy a kollégiumot és a jobb
oktatást. Ezt a srácot, vagy azt. Melyik egyetemet. Melyik szerződést, melyik
munkahelyet.
- Először
is ki kell fejezzem sajnálatomat a szigeten történtek miatt. Tudom, ez mekkora
sokk egy embernek. – Ellie arcán megértés látszódott, Claire-ére pedig
visszaköltözött az a kifejezés, amit Owen utált, mert ez volt az a nő, aki
magánkívül volt a háromperces késéstől.
- Ugyanezt
mondhatnám én is.
- Az már
húsz éve volt. És mi szeretnénk belevágni valami egészen újba.
-
Biztonságosba – tette hozzá férje, aki láthatóan nem volt elragadtatva az
ötlettől, de hagyta érvényesülni a feleségét. – És nem annyira újba.
- Az
általunk felfedezett és feltárt leleteket szeretnénk egy múzeumba kiállítani –
folytatta Ellie. – Szeretnénk interaktívvá tenni a múzeumot. A munkálatok már
folynak, de szükségünk lenne két olyan emberre, akik testközelből ismerik
azokat az állatokat, akikről mesélniük kellene.
Owen
Claire-re pillantott, Ellie elmosolyodott; tudta, hogy valami olyat tárt fel
előttük, ami a biztos és stabil jövő képét festi fel, és habár nem a
legegyszerűbb út volt az, de határozottan járhatónak tűnt.
2015.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Minden kedves szóért forrón gőzölgő mentál-teát ajánlok fel.
"[...]lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?" /Kosztolányi Dezső