Whisky és mézes öntet

× x-men
× au; Charles és Erik egyszerű emberek, csak úgy, mint mindenki, és   gimnáziumi tanárok, akik most találkoznak először.
× Cherik; feltűnik Lorna, és még kismillióan cameoznak
× commission volt LadyLoss15-től; csak annyiról volt szó, hogy        Charles legyen biosztanár, míg Erik föcitanár - hát itt föci és      fizikatanár, és inkább az utóbbit emeltem ki.

Whisky és mézes öntet

- Definíció: szervezetünk belső védelmi rendszere,…  nem alkot felépítésben egységes szervrendszert,… a szervezetünk számára idegen anyagoktól véd – diktálta Charles. Az osztályban minden diák szorgosan jegyzetelt, mert a legnagyobb szájú bajkeverőknek sem volt szíve megbántani kedvenc, legemberségesebb tanárukat. Charles hajlamos volt szinte baráti viszonyt kialakítani diákjaival.

- Milyen óra jön? – suttogta Bobby, amikor észrevette, hogy már csak tíz perc maradt az órából.

- Fizika – nyögött fel Kitty, mire minden körülöttük ülő hangosan felsóhajtott, többen sírást szimuláltak néhány röpke pillanat erejéig.

Charles értetlenül nézett körbe.

- Ennyire elszomorító az immunrendszer? Vagy az, hogy még az antigén fogalmát is le kell írnunk? – tárta szét a karját, miközben visszalépdelt a tábla előtti dobogóra.

- Tanár úrnak nincs szüksége segítségre a következő órában? Megcsinálok bármit! Felmosok, vagy kitisztítom a kémcsöveket a szertárban… - ajánlkozott Sean.

- Halljam, mi történt?

- A következő óránk fizika – magyarázta a fiú, akin olyan sok szeplő volt, hogy szinte ki se látszott belőlük. Göndör, szőke haja folyamatosan az arcába hullott.

- Azzal mi a probléma? A fizika egy gyönyörű tantárgy. Fizika nélkül telefonotok sem lenne!

- Inkább lemondok a telefonomról, minthogy még egy órát végigüljek Lehnsherr-rel – közölte Alex, akinek a hátát a következő pillanatban egy papírgalacsin találta el, ő pedig a komplett matekfüzetét küldte válaszul. Charles erre már csak a szemét forgatta, és inkább eltekintett a dorgálástól. Pláne, mert nem tudta, miért van a fiúnál matekfüzet biológián.

- Ne legyetek már ilyen gonoszak. Nem lehet olyan vészes.

- Ó, dehogynem! – ordította Kurt, aki általában alig szólalt meg, így mindenkit meglepett hirtelen kirohanása, és Charlest is érdekelni kezdte, az új kolléga mivel vívhatta ki a gyerekek ilyen mértékű utálatát. – Mindig porondmesternek nevez, amiért kiskoromban cirkuszban éltem – panaszkodott.

- Imád mindenkit megalázni, nem bír lakatot tenni a szájára – forgatta a szemét Kitty.

- Az órája olyan, mint egy katonai kiképzés. – Alexet már előre rázta a hideg attól, hogy arra a keményen metszett állkapocsra gondolt, és azokra a fagyos kék szemekre. Alig másfél hónapja tartott az iskola, és rémálmaiban kísértette Erik Lehnsherr arca. – Én nem megyek be. Addig elszaladok ebédelni.

- Ugyan. Menjetek csak be órára, majd én beszélek vele – ajánlotta Charles, akinek még nem igazán volt módja jobban szemügyre venni új kollégáját.

Erik Lehnsherr szeptember másodikán kezdte meg a tanévet az új munkahelyén. Fizika és föci szakos tanár volt, tehát azok a diákok, akiknek nem kellett a továbbtanuláshoz a két tárgy valamelyike, a lehető legnagyobb ívben tettek az óráira – és ő ezzel tisztában is volt. Így szívbaj nélkül szívatta őket röpdolgozatokkal, váratlan témazáró-kérdésekkel, és hosszú-hosszú perceken át tartó feleletekkel.

Erik a termében ülve olvasgatta az óravázlatát, mikor valaki három rövid koppanás után bedugta a fejét az ajtón.

- Mr. Lehnsherr? – kérdezte Charles. Erik végigmérte az apró férfit; vakító szemek, kerek, sima arc, barna haj. Egyszerű és valahogy áradt belőle az angol modor. – A nevem Charles Xavier.

Erik kaján vigyorra húzta a száját.

- Szólíts Eriknek – nyújtotta a kezét a férfi. Charles apró tenyere szinte elveszett az övében.

- Gondoltam ideje lenne megismerkednünk. Másfél hónap alatt nem is igazán találkoztunk.

- Felteszem ez nem csak úgy eszedbe jutott – jegyezte meg Erik, visszalépdelve az asztala mögé; Charles is követte, ám ő az asztal túlsó felén állt meg.

- Lebuktam – nevetett fel kissé zavartan Charles. Feszélyezve érezte magát Erik mellett. Erik olyan tökéletesnek tűnt. Magas, vékony, izmos, szeme kék, arccsontja elvágja az üveget is. És bár Charles sokáig tagadta maga előtt is, ezt sokkal vonzóbbnak találta, mint mondjuk Emmát, az orosztanárt. – Azért jöttem, hogy talán beszélhetnénk arról, ahogy az óráidat tartod.

- Te vagy Ororo küldöttsége? – Erik előző iskolájában az ilyesfajta szentbeszédeket mindig az igazgatóhelyettes tartotta, ezt a tisztséget pedig itt egy nő töltötte be, aki kicsit sem szimpatizált Erikkel.

- A diákság küldöttsége vagyok – felelte Charles. – Félnek bejönni az óráidra.

- Amíg félnek, csendben vannak és tanulnak. Én így veszem rá őket, te pedig barátkozással.

Veled is barátkozni akarok.

- Talán kipróbálhatnád a technikámat – vetette fel Charles egy gyors, kelletlen gondolatai leplezendő krákogást követően. – Talán jót tenne.

Barátkozzunk ebédnél.

- De csak ha te is kipróbálod az enyémet.

Az asztalon.

- Sose nyerném vissza a bizalmukat.

Hormonkezelt-kék szemű umpalumpa. Ez sokkal jobban hangzik, mint a Charles – futott át Erik fején a halovány gondolat, gyorsabban, mint a kengyelfutó gyalogkakukk a prérifarkas orra előtt, de Erik mégis észrevette, és Charles is észrevette, hogy Erik mennyire figyeli, és ez is feltűnt Eriknek.

Mindenkinek feltűnt minden.

Csak az nem, hogy becsengettek.

Ott álltak a fizika terem közepén, Erik szeme Charleson, Charlesé Eriken, leplezetlen, kaján éhséggel, kimondatlan kérésekkel, elhamarkodott fantáziákkal, a diákok meg a küszöbön állva várták a csodát; Charles megmenti-e őket, avagy sem.

Viszont Charles aznapra nem tudta megmenteni őket, és elárvult Bambi-képet vágva oldalgott ki a diákok között.

Charles nagyjából egy héttel később egy biológia könyvet bújt a menzán, miközben a nem túl ízlésesen tálalt, nem túl ízletes levesét ette. Igazából fogalma sem volt mit evett, csak ritmikusan emelgette a szájához a kanalat, attól totálisan függetlenül, hogy volt-e rajta valami vagy sem. A genetika valahogy érdekesebbnek bizonyult.

Mint mindig.

- Leülhetek? – Charlesnak szüksége volt egy pillanatra, hogy befejezze az elkezdett mondatot, így némi fáziskéséssel igyekezett válaszolni a betolakodónak, aki addigra már le is ült mellé.

Erik arcának megvolt az a hátborzongató különlegessége, hogy nem is mosolygott, de azt hitted, hogy igen, így gyakorlatilag sosem volt szüksége a mosolygásra, egészen addig, míg az indokolttá nem vált.

Az indokolatlan emberi gesztusok pedig távol álltak tőle.

És az arca így egyrészről alapállásban is elriasztotta a diákságot, másrészről mágnesként vonzotta a némiképp mazochista hajlamú Charlest.

Mellesleg kifejezetten diplomatikussá vált az arca.

Meg szexivé.

Charlesnak nem lett volna szabad ilyesmikre gondolnia.

Tanárember volt.

Diákokkal, meg mindennel együtt.

Voltak javításra váró dolgozatok az íróasztala fiókjában, a mappájában, leadandó tanmenet-tervek a számítógépén, és félkész vetítések, hogy színesebbé tegye az óráit.

És valahányszor összefutott Erikkel, mindezt teljesen elfelejtette.

Pont ezért adott hálát azon tényért, hogy viszonylag ritkán találkoztak.

Eriket ennyire nem érdekelte a közvélemény. Nemes egyszerűséggel leszarta az iskola szabályzatát is; tetszett neki Charles, bár ezzel ő is hadilábon állt még, de csak azért mert szokatlan volt számára az érzés, és nem igazán tudta mire vélni.

Az se nagyon hatotta meg, hogy mit gondolnának róla a diákjai, ha kitudódna plátói viszonya Charlesszal. Senkinek semmi köze hozzá, meg egyébként is, honnan a fenéből tudnák meg, ha ő nem mondja el nekik, és a saját kis lakása diszkrét falain belül élné ki efféle vágyait, ahol egyébként is szokta.

- Rég találkoztunk – tette félre a könyvét Charles.

- Ritkán járok a termed felé – hangzott a válasz.

Hát ehhez gratulálok. Erik mentál-odébbbaseballozta a fejét, amiért ilyen veszett frappáns volt.

- Sikerült egyezségre jutnod a diákokkal?

- Nem is próbálkoztam – vont vállat, majd kedvetlenül odébb gurított valamit, amit fénykorában karalábénak csúfoltak. – Csak azt a technikát alkalmazom, ami korábban már bevált.

- Akkor talán szükség volt rá – próbálkozott Charles. – Most nincs. Ezek a gyerekek kifejezetten hálás tanítványok.

Erik elámult Charles naivságán, és egy pillanatra elgondolkodott, vajon felnyissa-e a szemét, de aztán inkább nem tette. Olyan gyermekinek tűnt, olyan ártatlannak, és hirtelen nem a vonzó férfit látta, hanem a szövetségest, akinek a diákok vélték.

- Apa! – Lánya hangja úgy süvített keresztül az ebédlőn, mint kés a vajon. Erik már megszokta, hogy valahányszor Lorna a „baj van” hangját használja, felesleges vaklárma csupán az egész, így magához mérten higgadtan várta meg, míg lázadó korszakba lépett lánya berobbant a lát-terébe. – El kéne engedned valahova. Aloha, Charles bá.

- Szervusz Lorna – mosolygott Charles, akit megdöbbentett a tény, hogy a minden ellen ágálló Lorna, aki alig két nappal az iskolába érkezése után élénk-zöldre festette a haját, Erik lánya volt. Habár fogalma sem volt, miért lepte ez meg annyira, hisz egyezett a nevük, és nem sokan rohangáltak a környéken ezzel a névvel; Lehnsherr.

- Na, szóval az van, hogy Kurt meg Sean elvinnének egy koncertre New Yorkba, a jövő hónap elején.

- Nem.

- Apaaaa. – Lorna úgy elfolyt az asztalon, hogy Charlesban megfordult, hogy összekapargatja a kiskanalával, amit a fura színű pudinghoz adtak. – Most miért csinálod ezt?

- Egyáltalán ki az a Kurt és Sean? – tárta szét a kezét Erik.

- Tanítod őket fizikából! – Lorna meglóbálta a kezét Erik szeme előtt.

- Ja, tényleg…

- Erik!

- Apa!

Charlesnak kedve lett volna összenevetni Lornával, de túl mérges volt Erikre.

- Nem mész.

- És miért nem? – tüzelt vissza Lorna azonnal. – Wandát elengednéd.

- Wandának nincs szüksége arra, hogy elkéredzkedjen.

- Wanda? – szólt közbe Charles, akinek feje úgy bukkant fel Erik látóterében, mint egy ügyeletes szurikátáé.

- Az idősebbik lányom, aki lévén, hogy egyetemista, külön él, és nincs szüksége az engedélyemre, ellentétben a tizenhét éves lányommal, aki egyelőre az én lakásomban lakik – szögezte le Erik.

- De miért nem mehetek el?

- Mert azt mondtam.

- Ez nem érv.

- Most már az. Szia Lorna – búcsúzott Erik, mire Lorna úgy pattogott tova, mint egy hiperaktív gumilabda, hosszú, zöld hajjal.

- Két lányod van?

- Akad még egy fiam is, bár fogalmam sincs hol – vonta meg a vállát Erik, aztán valami olyat vett a szájába, amit még nem fedezett fel a tudomány, és legyőzve a késztetését, hogy visszaöklendezze, odébb lökte a tálcáját. – Mi lenne, ha erről kevésbé gyomorforgató körülmények között beszélgetnénk tovább?

- Ebédre hívsz?

- Nem, jiu jitsuzni – forgatta a szemét Erik, azzal faképnél hagyta Charlest.

- Akkor te most lespanoltál Charles bá’-val? – kérdezte aznap este Lorna. Halálos unalmában keresztül vetette magát a kanapé háttámláján, épp Erik mellett, aki dolgozatokat firkált össze a bukás vérvörös filctollával.

- Inkább ő spanolt le velem – javította ki Erik, oda se figyelve Lornára, egészen addig, míg az le nem bucskázott a földre. Aztán ránézett, Lorna vissza, Erik megrázta a fejét, és egy nemes mozdulattal áthúzta Alex dolgozatának komplett első oldalát.

Második oldala nem volt.

- Neked nem kéne beadandót írnod? – kérdezett rá Erik mintegy mellékesen.

- Ugyan már, te adtad föl, tudod, hogy egy szót se tudok. És neked nem kéne vacsorát csinálnod?

- Még van makaróni a hűtőben, nem fogok külön főzni. Anarchia meg a Balkánon volt, nem a fizikában – forgatta a szemét Erik.

- Miről beszélsz? – Erik leintette, mert ha még neki is külön el kell magyaráznia, kitér a nem-létező hitéből. – Tudod… Charles bá’-val egész jól néztetek ki együtt.

- Nehogy elkezdj nekem keríteni – pattant fel Erik. Mondjuk ez neki is eszébe jutott, mármint hogy jól néznek ki együtt. Meg hogy Charles jól néz ki, a maga kis angol úri modorával, kék szemeivel és borostájával, ami olyan furán jól állt neki. Mit keres egy kölyök állán borosta. Jó Charles már nem volt kölyök, de kölyök képe volt.

Erik pedig azon kapta magát, hogy Charleson mereng, miközben Lorna valamiről magyaráz. Valahol mélyen tudta, hogy a koncertről magyaráz, és hogy mennyire szeretne elmenni.

- Kurt az a cirkuszos kölyök, ugye? – kérdezett rá Erik, Lornában pedig kigyulladt a remény haloványan pislákoló, alattomos fénye.

Lassan bólintott, és életében először befogta a száját. Csak várta Erik ítéletét.

És ezt Erik is tudta.

És úgy érezte magát, mint egy igazi döntőbíró; még a kalapács súlyát is érezte a kezében, készült, hogy lendítse, és szinte érezte, ahogy a lánya minden iránta érzett szeretete összetörik alatta, de szüksége volt rá, nem ismerte volna be, de kellett neki az, hogy a lánya szeresse, mert nagyjából ez volt minden értéke. Legalábbis ő így gondolta. Ezért habár nem ez indult el, a száját már csak ennyi hagyta el;

- Menjél.

Erik esküdött, hogy Lorna haja két árnyalattal világosabb lett, ijesztően közel kerülve valami furán szőke árnyalathoz, a szeme csillogott, az arca meg piros lett, szóval épp csak egy pár túlméretezett cipő, és egy arcában landoló habos pite választotta el a cirkuszi bohóc karriertől.

- De ha terhesen jössz haza, téged megöllek, őket meg kiherélem.

Charles szerint Eriknek végtelen sok értéke volt, a lánya szeretetén kívül is. Meg a markáns arcéleken, a vékony, szépen metszett ajkakon, kék szemeken, karizmatikus kiálláson túl is.

Persze, a diákokhoz való hozzáállását nem ide sorolta, de teljes szívéből hitte, hogy lehet Eriken segíteni. Mármint változtatni.

De Charles mindenkiről hitte, hogy meg lehet változtatni, jobbá lehet tenni.

Charles igazából Teréz anya volt, csak nem ismerte be.

Charles és Erik gyakran ettek együtt. Együtt ebédeltek, időnként kiszaladtak kávézni.

Barátkoztak – bár egyikük sem így képzelte ezt a folyamatot, de a néma gyerek meg az anyja… Szóval egyikük sem jött rá. Bár elég egyértelmű volt, mert a környezetükben mindenki megállt a fejlődésben csupán attól, ahogy egymásra néztek, és szemmel vetkőztették egymást.

Meg szemmel csináltak egymással nagyon sok mindent.

Erik, aki korábban abban a hitben élt, hogy ha bármi is történne, ugyan ki beszélne róluk az iskolában, nem vette számításba a kotnyeles, szófosásos kamaszlányát, aki a helyzetet sikeresen kitárgyalta a barátaival, azok a többiekkel, és így az utolsó takarítónő is tudott kettejük bimbódzó kapcsolatáról.

Akár létezett az a bimbó, akár nem.

Erik képzeletében létezett, rózsabimbó formájában, Charles szájának helyén.

Charles pedig tényként kezelte azt, hogy Erik és ő valami fura, ki nem mondott kapcsolatban élnek, amire a nyelvészek még nem rukkoltak elő a megfelelő kifejezéssel.

Sok-sok tea és kávé, édesbús filozofálás, értelmetlen, sehova nem vezető vita, belsőt borzongató whisky, és flörtölés álcázásaként használt sakkparti után, elérkezett a hétvége, amikor Lornát két végzős srác elrabolta, hogy elvigyék egy new yorki koncertre.

Erik ugyan érzett némi Charles-keltette bűntudatot, amiért még azt se tudta, milyen koncertről volt szó, de volt egy olyan érzése, hogy nem is akarta tudni. És ez valahogy így is volt jól; Lorna időnként beleszólt Erik életébe a maga szemtelen módján, Erik pedig látványosan csak annyit tudott Lornáról, amennyit muszáj volt, mert egy kamaszlány lelkivilága távolabb állt tőle, mint bárki mástól, széles e világon. De a humoruk egyezett. Mindketten imádták a régi filmeket és a zamatos italokat. Imádták együtt kritizálni a többieket.

Szimbiózisban éltek.

- Szóval, Lorna a hét végén útnak ered? – mosolygott Charles, mikor Erik mellé csúsztatta a tálcáját ebédnél. Egy mellettük lévő asztalnál a diákjai borzongva figyelték, ahogy Darth Vader és Yoda mester összebarátkoznak.

Erik biccentett.

- Nem félted?

- De. De emiatt nem foghatom vissza.

- Eleinte nem akartad elengedni.

- Reménykedtem, hogy akkor elkezd tanulni, hogy hátha akkor elengedem, de aztán rájöttem, hogy Lorna és a tanulás… - Erik felsóhajtott. – Szóval inkább egyszerűbbnek láttam elengedni, mint megutáltatni magam.

- Büszke vagyok rád, barátom – mosolygott Charles, és ettől Eriknek melegség öntötte el a belsejét, olyan melegség, amit korábban nem tapasztalt, amit nem tudott mire vélni, de az utóbbi időben egész jó barátságba került ezzel az érzéssel.

Erikből majdnem kicsúszott egy köszönöm, de valami önműködő érzelmi gát vesztegzárat rendelt el benne.

Charles ezt persze megértette, és nem firtatta tovább, mert tudta, látta rajta, érezte, Erik szinte sugározta – sok minden más mellett -, így Charles csak tudta.

És Erik épp ezt szerette benne olyan nagyon.

- Arra gondoltam, átjöhetnél este. – Erik maga is bizonytalan volt szavaiban, Charlest meg is lepték, ahogy elhagyták a száját. Bár lehet csak azért, mert legalább öt perce néma csendben ültek, és Charles közben végig azokat a vékonyka ajkakat bámulta.

- Nagyon szívesen – biccentett mosolyogva Charles, majd nagy kanállal vett a szájába a levesből. Az viszont egyszerre volt édes, sós, keserű és savanyú, szirupos és híg, és habár paradicsomlevesnek hazudták, se a színe, se az íze nem hasonlított a paradicsoméra, szóval inkább odébb tolta a tányérját.

Eriknek több esze volt, Erik vitt magának ebédet.

- Megismerhetem egyszer a másik két utódodat is?

Erik egy bizonyos pontot kezdett bámulni az asztal lapján.

Idősebbik lánya egészségügyi tanulmányok folytatott valahol Nyugat-Kaliforniában. Nővér akart lenni, bár Erik nem értette teljesen, hogy hogy is működik a rendszer, hogy végül azzá is válhasson. Szóval inkább csak nagyon erősen drukkolt neki, bár ő mindig is szerette volna, ha a rajztudását fejlesztette volna tovább.

Peter pedig ahelyett, hogy tovább tanult volna, alkalmi munkákból élt. Jól értett a számítógépekhez, időnként bütykölte kicsit a haverjai gépét, esténként pizza futárként dolgozott, meg füvet nyírt. A lényeg az volt, hogy semmi állandó, semmi stagnálás. Az egyetlen biztos pont az életében az volt, hogy hazamehetett az apjához, ha úgy alakult, és hogy az ikerhúgával együtt bérelt egy lakást az egyetemtől nem messze.

- Ha hazacsalod őket, akkor persze.

- Ritkán járnak haza?

- Leginkább akkor, mikor minden zárva van. – Ez persze sarkítás volt, de tényleg nem gyakran jártak haza.

- Lorna tegnap este biológiát tanult – dobta be Erik pár perc néma csend után.

Charles szeme felcsillant. Lorna ritkán tanult, ezt pontosan tudta, és bioszból sem állt a helyzet magaslatán. Lornának meg voltak a tervei, de egyikhez sem kellett különösebb végzettség, így nővérével ellentétben nem készült egyetemre. Ily módon nem érdekelte a gimi sem.

- Azt mondta holnap dolgozatot íratsz velük, és nem akar elszomorítani.

Charlesban elolvadt valami, ami hangos sóhajtozás formájában bukott elő belőle.

- Ez igazán kedves tőle – kuncogott fel Charles. Erik már nem akarta hozzáfűzni, hogy Charlesnak sikerült még egy diákot magába bolondítania; a probléma már csak azzal adódott, hogy ennek a diáknak az apja viszont nem csak plátóian és képletesen imádta Charles testének minden porcikáját, hanem minden ízében remegett érte.

Erik az ajkába harapott, Charles ezt látta, és imádta.

Pénteken Lorna hangos nevetgélések közepette hagyta otthon Eriket egyedül, abban a hitben, hogy az apja majd most előveszi a legjobb whiskyjét, és olyan könyveket olvas, amiket Lorna le se tudott emelni a polcról, vagy dokumentumfilmet néz, vagy valami olyan unalmasan felnőttes dolgot, amit ő sosem akart. (Lorna épp ezért egy elbaszott Pán Péternek vallotta magát, mert nem állt szándékában felnőni.)

Erik valóban elővett egy jóféle whiskyt egy szekrényből, aminek létezéséről Lorna nem tudott. És azzal a mozdulattal már egy vörösbort is előkapott, mert sosem lehet tudni, és mi van, ha Charles azt jobban szereti. Na meg az sem utolsó szempont volt, hogy pont azért vette, mert jó évjáratú, szép címkéjű bor, és drága is volt, és Charlest le kell nyűgözni, mert Charles idilli is, meg angol is, meg még a szeme is kék, és itt Erik megint elfelejtette, miért indult el a fürdőszoba felé, mikor ott alig öt perce járt.

Hát ilyen kékek voltak Charles szemei.

És amikor Erik ajtót nyitott neki, a kint zuhogó eső miatti kékes fényben ez hatványozódott.

- Charles! – Erikből valamiért kiszakadt egy indokolatlanul meglepett felkiáltás, amint meglátta a vendégét; az a fajta, tipikus, alánevetős sorozatba való felkiáltás, amit ő maga sem értett, lévén, hogy ő invitálta meg a férfit.

- Kedvesem – mosolygott válaszul Charles, majd felemelte a zacskót, amit a kezében szorongatott. – Hoztam sajtdarabkákat. Úgy emlékszem, múltkor nagyon ízlettek neked.

Utáltam őket – futott át Erik agyán, de bólintott, és beljebb tessékelte Charlest. Lesegítette a válláról a kabátot, amiből még mindig csöpögött a víz – Charles borzasztó bűntudatot érzett, amiért összevizezte a linóleumot az előszobában, és máris beugrott a mellette lévő ajtón, ahol a sötétben kiszúrta a felmosót, de Erik kivette a kezéből, és bezavarta a nappali.

Előtte azonban módjában állt közelebb hajolni Charleshoz, aki ősz, közeledő hideg és menta illatot árasztott. Miután az apró termetű férfi eltűnt a fal mögött, Eriknek szüksége volt egy percre.

Mikor Erik utolérte Charlest a nappaliban, ő már a tévéállvány előtt ült, törökülésben, és Erik lemezeit nézegette. Mert Erik nem volt hajlandó letölteni, vagy olcsó és alpári módon interneten zenét hallgatni, ő mindent, amit hallgatott, megvette lemezen, eredeti lemezen, sőt, valahol még bakelit lejátszója is akadt, de már belepte a por, és a hozzátartozó bakelitek is dobozokban álltak valahol a pince egy eldugott sarkában.

Charles elámult a lakás modern, kissé fagyos, fémes eleganciájától, a szigorú sorban tartott CD-ktől, a vaskos, régies könyvektől, amiktől azonnal szerelembe esett.

Épp egy régi Ray Charles lemezt forgatott – Eriknek feltűnt, hogy Charles a saját nevével fémjelzett CD-t vette le először, és ez váratlan volt számára -, mikor Erik két pohár whiskyvel mellé telepedett.

A lakást közben lustán terjeszkedő illatfelhő burkolta be; egyenesen a konyhából jött, ugyanis Erik sertéssülttel készült, mert azt jól csinálta.

Valahol mélyen, kimondatlanul remélte, hogy a mézes öntete Charlesnál is betalál majd eléggé ahhoz, hogy hálás legyen érte.

- Igazán kifinomult ízlésed van – mosolygott Charles.

- Igyekszik az ember – kortyolt az italába Erik. Ő nem nézelődött. Ismerte a lakás minden centiméterét, Charlesét viszont míg nem. Az ő tanulmányozása jobban lekötötte.

- Nem is gondoltam volna, hogy ilyen sok minden érdekel – folytatta Charles, majd visszaékelte a tokot a többi közé, ugyanoda, ahonnan elvette, mert az ég óvja attól, hogy felfordulást csináljon.

- Ilyen unalmas lennék? – Bár Erik kérdése csupán retorikai szófordulatnak indult, Charles tekintete komoly volt, komolyabb, mint amilyet Erik várt, és úgy nézett Erik szemébe, mint előtte soha senki, még ő sem. Erik úgy érezte, Charles tekintete csontig hatol, lemezteleníti, és nem úgy, ahogy Erik akarta, nem úgy, ahogy várta.

- Épp ellenkezőleg, drágám – felelte halkan, és ettől valahogy még hangsúlyosabb lett az, amit mondott. – Igazán érdekfeszítő egyéniséged van.

Erik meg akarta csókolni. Fogni az arcát, magához rántani, átölelni, és el sem engedni, odaláncolni a kanapéhoz, hogy soha el ne menjen, mert Charles kincset ért, többet, mint amennyit a kapitalista külvilág valaha is adhatott volna.

Ha nem kezd el sípolni valami a konyhában, biztos megteszi.

A sípoló hangot követve Erik rohant a konyhába, hogy kivegye a sültet; lágyan izzó vörös volt a külseje, alatta barna. Szép volt, megpirult, ropogott, az illata pedig tökéletes volt, a mézes szósz pedig úgy olvadt szét rajta, mint ahogy Erik akart az ágyban lélekben szétolvadni Charles hasonlóan tökéletes teste mellett.

Charles testét egy sertéssülthöz hasonlítani – ez volt az a pont, amikor Erik rájött, hogy abszolút mindennek vége.

Vesztett. Charles győzött; bár annyira nem bánta.

- És még jól is főzöl. – Charles szájában összefutott a nyál.

- Hát nálad meg mi van? – Erikben megfagyott a vér, de nem olyan szépen-lassan-kihűlök-és-talán-eltűnök módon, hanem amolyan jurassicparkos, nem-mozgok-nem-vesz-észre módon.

Charles lepillantott a kezére, és rájött, hogy még mindig azt a könyvet szorongatja, amit az egyik felső polcról halászott le; el volt dugva, nem vitás, de fürkésző tekintete kiszúrta, rögtön a családi fotók után. (Amik mellesleg szintén nem díszoltárt kaptak, csupán néhány szolid képkeretet.)

- Oh, én csak… nem gondoltam, hogy Lorna ilyeneket olvasna.

Erik mérlegelte a helyzetet; az egészet elsunnyoghatja, szépen csendben meghúzza magát, és ráfogja a lányára, hogy ilyeneket olvas, Charles sosem kérdezne rá, empatikusabb ember ő annál. Megvárná, míg Lorna maga hozza fel a témát.

De Lorna nem hozná, lévén, hogy fogalma sincs róla.

És ezért Erikből kibukott az igazság, mert Charles megérdemelte, hogy tudja, mert olyan végtelenül tiszta és jó, mert a szó legnemesebb értelmében jó, és mert ennél többet ember nem mondhat másikról – és Erik hitt ebben.

- Nem teszi.

Charles elkerekítette szemeit, ajkai egy nagy o betűt formáltak.

Persze, hogy tudta, hogy nem. Lorna és az önsegítő könyvek. Két külön világ.

De a vicc az volt, hogy Eriktől is távol állt a dolog, Charles mégis tudta, hogy ő rejtette a felső polc belső sarkába, ahová egy normális kamasz nem néz, ha nincs ott az ő holmija is. Tudta, hogy Erik könyve, mert bár nem ismerte túl régen, de egyszerűen érezte, hogy valamiért mégis szükségét látta. Racionálisan és logikusan végiggondolva jutott erre a következtetésre; taktikus hadilépésnek ítélte, így megtette.

És Charles szavak nélkül tudta azt is, hogy ez az apai Erik volt, az Erik, akinek megismerésére olyan nagyon vágyott, tiszta szívből, őszintén.

- Lorna… És W… A gyerekeim nem születtek szociális lénynek – közölte Erik egyszerűen és bár nem volt kedve folytatni a témát, Charles pillantása beszéltette. – Hármuk közül talán Peter a legtársaságibb lény. De csak azért talán, mert őt a környezete tolerálja nehezen, mert folyamatosan mozog a szája, de ha elég ideig vagy vele megtanulod ignorálni a hangját. – Erik ugyan mondta, de fél füllel valahogy mindig figyelt rá, egy szem fiára. De így működött Erik, mint apa. Érzelmi csődtömegnek tartotta magát, szóval az, hogy kinyilvánítsa szeretetét a gyermekei iránt szinte ijesztő volt számára, így ő apróságokkal jelezte a gyerekeinek, hogy törődik velük. Hagy a lefőzött kávéjából, és kitölti nekik bögrékbe, megveszi a könyvet, amit nem kértek, csak valahonnan megtudta, hogy kell, és megöl mindenkit, aki ferdén néz rájuk. Meg fél füllel figyel. És ez biztos volt számukra.

- Lorna és Wanda… Egyikük sem olyan, mint a többiek. Az még hagyján, hogy Lorna és a korabeli lányok viszonya általában hajtépéssel kezdődik, folytatódik, majd végződik, de Wanda ráadásul depressziós. Ő jár terápiára, és Peter jelenléte sokat segít rajta, mert Wandának szüksége van rá. Ő mostanában jól van, de Lorna viszont visszafojtja a dolgokat, és némi szarkasztikus hiperaktivitással vezeti le, viszont időnként ez így kicsattan rajta. – Erik mondjuk sosem volt biztos benne, hogy jól értelmezi a Lornán látottakat, tekintve, hogy Lornába pontosan annyi képesség szorult az érzelmei kifejezésére, mint az apjába.

Charles előtt sorra jelentek meg az arcok, amiket látott; a világos hajú, fiatal fiú, széles mosollyal, kék szemekkel, világos ruhákban; hosszú barna hajú lány, barna szemekkel, világos bőrrel, komor arckifejezéssel, sötét ruhákban. És Lorna; színes, válogatott ruhák, zöld haj, zöld szem, grimasz. Tipikus Lorna; és Charles nem úgy látta, mintha bármiféle szociális problémája lett volna.

De Erikre nézve Charles elhitte neki, hogy aggódik a lánya miatt.

- Időnként beleolvasok, hogy rájöjjek, mit kéne mondanom, bár semmi érdemeset nem találtam még benne. Mondjuk szoktam neki mondani ilyen dolgokat, de olyankor csak jóízűen röhög egyet, hogy már megint önsegítő könyveket idézgetek. – Erik közben tálalt, nem nézett Charlesra, kerülte a tekintetét. Kitette a tányérokat az asztalra, Charles közben visszadugta a könyvet a helyére, Erik újratöltötte a poharakat.

- Lorna nagyon kifejező fiatal hölgy lett. – Charles hangja megnyugtató, meleg plédként tekeredett Erik köré, aki egy gyors pillanatig csak szeretett volna elveszni benne.

- Talán most megtalálta, hogy ki is akar igazán lenni – vont vállat Erik. A zöld haj lázadási mód volt minden ellen, ami sablonos és kiszámítható, ami hasonlít a többiekre. Erik nem ellenkezett, mert ha Lorna jól érzi magát Erik boldog; és ilyen alapon Wandának is megengedett volna bármit. De Wanda nyugodt gyerek volt alapvetően, nem feszegette a saját határait.

- Te egy nagyszerű apa vagy Erik. – Charles olyan végtelenül lelkes volt, olyan végtelenül szeretetteljes, hogy Erik kezdte kényelmetlenül érezni magát a saját bőrében.

De legalábbis a ruhájában.

Leültek vacsorázni.

Charles zsebéből pedig kiesett egy papír, amit Erik gyorsan visszaszolgáltatott neki.

- Ez valójában a tiétek – felelte Charles, miközben kihajtogatta a papírt, és Erik elé tolta. Igazából csak le akarta tenni, de ha már így alakult, gondolta megmutatta neki.

- Ez Lorna dolgozata? – kérdezte Erik, akiben mint pedagógusban és mint apában, meghűlt a vér. Mint apa, rendesen szégyellte magát a félig üres dolgozatért. Félig üres… Ki nem töltött dolgozatért. Legalábbis az ő óráján ez annak számított. Mint pedagógus, sírni lett volna kedve.

- Charles bólintott.

Aztán Erik, anélkül, hogy megfordította volna a dolgozatot, odébb csúsztatta a papírt.

Tekintete vissza-visszakalandozott rá, egyszerűen nem bírta levenni róla a szemét.

- Még mindig panaszkodnak rám a diákjaid? – kérdezte. A diákjaid szót úgy ejtette, mint a fiatal szülők szokták, mikor a gyerek hirtelen a másik gyerekévé válik, amikor rosszfát tesz a tűzre.

- Nem igazán – felelte Charles. – Amikor utánam tartasz nekik órát, játsszunk, és így mindenki nyer.

- De ez nem ér. Az utóbbi két órán nem is mondtam nekik semmit. Jó kedvemben voltam.

- Amit nekik mutatsz jó kedv, az nem ugyanaz, mint amit nekem mutatsz – felelte Charles. – És bár hálás vagyok azért, amit kapok, egy kicsit tartalékolj nekik is. Hidd el, megéri. – Charles arca felragyogott, de szinte teljesen új színt nyert az egész férfi, mint amikor egy szobában felkapcsolják a lámpát.

- A tanárukként nem tudok olyan jókedvet produkálni – vágta rá Erik, majd letette a villáját. A szemét folyamatosan az üres papíron legeltette. A két saját szemével látta, hogy Lorna tanult, és az nem létezik, hogy Charles nem azt kérte vissza, mint amit elmondott nekik. - Azért rendes vagy, hogy nem írtál rá jegyet.

- Van rajta jegy.

Erik ránézett Charlesra, amolyan sírjak-vagy-ne fejjel, aztán újra a kezébe vette a lapot, és megfordította.

Azon az oldalon sem volt sokkal több írás.

Csupán egy négyes érdemjegy.

Erik hitetlen, de boldog és legfőképpen zavarodott arccal nézett fel Charlesra. Ő pedig csak elmosolyodott.

- Ez a dolgozat üres.

- De tanult.

Ez volt az a pont, ahol Eriket már végképp semmi nem érdekelte, megragadta Charles tarkóját, magához rántotta és mire Charles észbe kapott, Erik szépen metszett ajkai már az ő ajkait falták, az ajkakat, amiket Erik rózsabimbóknak becézett. Puhák voltak és édesek, Charles illata elbódította, míg Charles elolvadt Erik karjaiban, mert benne valami felrobbant, és az izmai elernyedtek, képtelen volt mozgatni őket, egyszerűen csak csókolta és csókolta és csókolta és soha véget ne érjen a pillanat, mert annyira tökéletes volt minden.

Egészen addig a pillanatig, míg egy magas, vékonyka hang fel nem sikkantott a háttérben, majd csapódás, lábak dobogása.

Erik és Charles szétrebbentek, Charles zokniig pirult, Erik a lehető legjobb megoldáson gondolkodott.

- Itt se vagyok! – Lorna megpróbált keresztülrohanni a lakáson, hogy minél hamarabb elérje a szobáját, de meglátta, hogy a férfi, akinek az arcából az apja előmászott, a biológia tanára volt, és ettől lemerevedett. Osonó testtartásban – lábujjhegyen, egyik lába felemelve, nyaka behúzva, háta görbítve – állt meg, és elkerekedett szemmel bámulta Charlest, nem tudta mire vélni a helyzetet. Mert hiába jutott már eszébe, és hiába gondolta komolyan, hogy jól mutatnak együtt Erikkel, erre végképp nem számított.

- Charles bá’? – kérdezte elvékonyodott hangon.

- Szervusz, Lorna – integetett Charles kissé kényelmetlenül feszengve.

Lorna tekintete ide-oda járt Erik és Charles között. Gondolkodott rajta, hogy elkezdi mondani, hogy ő csak azért jött haza ilyen korán, mert elmaradt a koncert, vagy hogy elkéredzkedik, hogy valahol máshol alszik, vagy bármit, de közben Erik agya is pörgött és ő hamarabb szólalt meg;

- Kérsz vacsorát?

2015.