The girl with the dragon tattoo

×novella
×Modern!Au
×Game of Thrones
×minden cseppje fluff
×Daenerys Targaryen/Jon Snow
×nevelőszülőknél élő, socially awkward Daenerys és a világ leglazább egyetemista Jon Snowja hazautazna az ünnepekre, de a new yorki reptéren ragadnak egy éjszakára
×öt oldal töménytelen nonszensz
×a most következő fanart elképesztő kivitelezője Sybil.

The girl with the dragon tattoo

Daenerys csüggedten kóválygott az emberek között. Hónapok óta arra készült, hogy végre hazautazhat, mert tavaly karácsony óta nem volt otthon és rettenetes honvágya volt. Hiányzott a szobája kényelmes atmoszférája, a nagymamája csokis sütije, vagy a laza, punnyadós vasárnapok. Amikor nem kell a pénz miatt aggódnia, és folyamatosan két műszakot vállalnia, csak bepakolnia a mosogatógépet.

Otthonról elindulnia még nem volt nehéz, néhány órás repülőút, aztán a new yorki reptéren a lehető legrosszabb rémálom fogadta; nem indítanak tovább járatokat. Egy ideig még reménykedett, de néhány óra alatt feladta a küzdelmet a légitársasággal. Fáradt volt, az idegei az elmúlt egy évben teljesen kikészültek, és már attól képes lett volna sírni, hogy elejt egy tollat… Erre ott rekedt egy idegen városban, különösebb vagyon és ismerősök nélkül.

A női mosdóban sírta el bánatát anyjának, aki az anyák tehetetlen szomorúságával igyekezett megnyugtatni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Mikor kilépett, és kikerült néhány sorban álló anyukát, akik legalább olyan idegesnek tűntek, mint ő volt, Daenerys elindult a padsorok között helyet keresni.

És közben útban volt a teljes idegösszeomlás felé.

Aztán a szeme megakadt egy ismerős alakon; egy magas férfi alakján, akinek középhosszú, göndör fürtök keretezték az arcát, és ugyanúgy kockás inget viselt sötét farmerrel, mint mindig.

Igazság szerint nem ismerte. Egy filozófiára és jogi alapokra jártak, de nem igazán beszélgettek. Viszont ez a srác volt az egyetlen, aki egy kicsit is közelebb állt hozzá a sarki hot dog árusnál. Daenerysnek mindig is volt némi problémája azzal, ha tömegbe került – nehezen kezelte, úgy érezte mindenki őt bámulja, és hogy megvetik.

Fejét lehajtva igyekezett a srác felé, remélve, hogy ha vele elkezd beszélgetni – ami szintén nem tartozott az erősségei közé -, akkor majd könnyebb lesz, és ő majd eltereli a figyelmét, megszüntetve azt a borzasztó görcsöt a gyomrában.

A srác csak ült, a fejét lógatta és hangosan dübörgött a fülében a zene, nem figyelt a külvilágra, és igyekezett nem elaludni. Különösebben nem igyekezett hazafelé, de neki sem jelentett túl nagy örömet, hogy egy idegen város repterének padlóján éjszakázzon.

- Szia. – A hang elenyésző volt, az emberek zsivajában szinte azonnal elveszett, így Jon először észre sem vette; csak azért emelte fel a fejét, mert meglátta a lány csizmájának orrát. Kíváncsian pillantott fel, és amikor meglátta, hiába minden fáradtsága, ösztönös mosolyra húzódott az ajka; ez megnyugtatta Daeneryst, máris oldódni kezdett a szorongása. A keze hirtelen nem tördelte a másikat annyira, mint korábban, és már nem fenyegette törés-veszély.

- Hello. Téged ismerlek, ugye?

- Szia – ismételte Daenerys sietve -, együtt járunk két előadásra – felelte a lány. – Leülhetek?

- Oh igen, persze! Filozófia és jogi alapok, ugye? – Daenerys bólintott. Felnézett a srácra, de csak kínos csendet sikerült előidéznie – úgy érezte, mondania kellene valamit, de ötlete sem volt, mit is mondhatna egy kvázi vadidegennek.

- És? Merre utazol? - Jon egy karamellán nyammogva nyújtotta Daenerys felé a zacskót, aki bátortalanul kihúzott egy kis darabot, mielőtt válaszolt volna;

- A szüleim Észak-Londonban laknak, náluk töltöm az ünnepeket. Na és… te?

- Én csak Londonban szállok át. Manchesterbe megyek. Egyébként… – Jon a kezét nyújtotta a lány felé, és Daenerys első gondolata az volt, hogy mennyire laza, mennyire kötetlen a mozgása, mennyivel másabb, mint az övé. – Jon Snow.

- Daenerys Targaryen – rázta meg a felé nyújtott jobbot a lány. A térde összeért Jonéval, ahogy próbált csak rá koncentrálni és csak felé, mert egy többé-kevésbé ismerős srác jelenléte megnyugtatta és valami furcsa biztonságérzettel töltötte el. És most, hogy így közelebbről nézte Jont, egészen helyesnek találta. Oltalmazó típusnak. Kedvesnek gondolta. És csak remélni tudta, hogy legalább az egyik számítása bejön.

Jon szemöldöke felszaladt.

Daenerys először észre sem vette, de a kitartó bámulás meghozta eredményét és a lány gyorsan kijavította magát.

- Hívj csak Dany-nek. A legtöbben belezavarodnak a nevembe – legyintett.

- Tényleg elég különleges név – ismerte el Jon, még egy karamellát dobva a szájába. – De szerintem a szép, a Dany pedig... olyan egyszerű. – Megvonta a vállát, majd maga mögé gyűrte a dzsekijét.

Daenerys egy szép, de félénk lány volt, nehezen barátkozott, és most rettenetesen fárasztó és ijesztő volt, hogy Jonnal kellett jó pofiznia, csak azért, hogy ne kapjon pánik rohamot és mert nagyobb biztonságban érezte magát. Nem csak azért, mert nem szerette a tömeget, hanem mert nem mondható túlzottan biztonságosnak egyedül éjszakázni egy new yorki reptéren.

- És? Hogy érzed magad Amerikában? Nekem veszettül hiányzik egy igazi angol tea.

- Én otthon jobban érzem magam. Nekem Anglia valahogy otthonosabb – vont vállat Daenerys, de az utolsó szava már alig volt hallható, ugyanis közben a hangosbemondó szignálja is elindult, majd egy kellemesen robotszerű női hang ismét bemondta, hogy éjszaka már nem indítanak járatokat, és a fizetőképes vendégeket szívesen elszállásolják a közeli hotelek bármelyikében, és a buszjárat ingyenes. Elmondták hol kell jelentkezni, de arra már nem figyelt egyikük sem, ugyanis nem volt náluk annyi pénz, amennyi egy motelszobára elég lett volna.

Jon kissé magatehetetlen mosollyal tárta szét a karját – természetéből adódóan szerette volna „megvédeni” Daeneryst, és ez esetben egy biztonságos motelszobát jelentett volna valaki olyannak, aki számára szimpatikus volt, akit egy kicsit is a barátjának gondolt. Jon hajlamos volt túl könnyen barátkozni, és bárki a barátjának gondolni, akivel többet váltott két szónál.

Egymás szöges ellentétei voltak, és ahogy Jon ránézett Daenerysre, minden vágya az volt, hogy megcsókolja a lányt.

Ugyanakkor kissé feszélyezte, hogy alig öt perccel ezelőtt még nem is tudta, hogy létezik, most pedig szinte egymásra kenődve ültek. Fészkelődni kezdett, rázni a lábát és a tömeget pásztázni, mert nem volt túl kényelmes.

Daenerysnek kellett pár perc, mire észrevette, hogy Jon kényelmetlenül ficánkolt a székén, de mikor végre feltűnt neki, úgy ugrott odébb, mintha Jon térde megégette volna. Ezt egyikük sem tudta igazán a helyén kezelni; kínosan éles levegővételek, ide-odakapkodott pillantások és egy félig ülő, félig álló Jon.

- Megyek, veszek egy kávét, kérsz te is?

- Egy tea jól esne, köszönöm – biccentett Dany, majd kibújva a kabátjából, az ölébe gyűrte azt, és eldugta a kezét, hogy senki ne lássa, ahogy tördeli. Jonnak feltűnt, hogy a lány szinte elveszett a kabátban, pedig nem is volt rajta, de inkább nem kérdezett rá. Sosem látta túl sok ember társaságában. Mindig egy magas, sötétebb bőrű lány és egy néger srác körül lézengett.

Amikor pár perccel később visszaért, kezében két papírpohárral, egy pillanatra megállt, nem messze a padtól, ahol Danyt hagyta. Egy percig csak nézte, ahogy a haját a füle mögé tűrte, azt a sok akármit, amit a karjára aggatott, hogy még télen is szoknyát viselt, vagy inkább ruhát, és fogalma sem volt, hogy nem fagyott még meg.

Szerette volna elvinni kávézni, vagy vacsorázni. Randira akarta hívni, de hogy hívhatta volna el bárhova is, ha ennyire egyértelműen feszengett?

Mert Dany nem csak ült és várta a teáját, hanem a homlokát a tenyerének támasztva ült és bámulta a csizmája orrát. Nagyon igyekezett nem másra nézni, nem hozzájuk érni.

Mikor Jon odaadta neki a teáját, hálás mosoly terült el az arcán, ujjait a pohár köré fonta, és lassan elsüllyedt a székében és nem szólt egy szót sem. Jon, amilyen beszédes és sokszor ’ugrálósnak’ titulált személyisége volt, igyekezett beszélgetést kezdeményezni, de rövid és tömör válaszokat kapott szerény mosoly kíséretében. Dany képtelen volt feloldódni, és ez nem hagyta nyugodni Jont.

- Hé, öhm… - Megköszörülte a torkát, és kikortyolva az utolsó cseppeket is a pohár aljáról, Dany felé fordult. – Megbántottalak?

- Jaj, nem dehogy! – Dany olyan gyorsan pattant fel, és darálta le a szavakat, hogy Jonnak kellett pár másodperc, hogy megértse azokat. – Csak… - Nem igazán talált normális kifogást, csak hebegett-habogott, félig értelmes szavak felét harapta el és nagyon igyekezett nem Jon szemébe nézni. Jon felnevetett, majd legyintett;

- Félénk vagy, értettem. Akkor… mit szólnál, ha játszanánk? – Törökülésbe vágva magát immár teljes testtel Daenerys felé fordult, és felé nyújtotta a jobb kezét, mintha be akarna mutatkozni.

Daenerys kicsit lassan és értetlenül nyújtotta a kezét válaszként; Jon megragadta, és egymásba hajtogatta az ujjaikat.

- A húgom, Sansa, is ilyen félénk típus volt, szóval az öcsémmel azt találtuk ki, hogy amikor így van a kezünk, mindig igazat kell mondani. Tulajdonságokat kell mondani magunkról, titkokat, olyan dolgokat, amiket más talán nem tud. És ez mind kettőnk között marad. Ha valaki lenyomja a másik ujját, kérdezhet.

- És... kié a kezdés joga? – kérdezte Daenerys, megigazítva a vállára terített sálat, ami nagyobb volt, mint maga Daenerys.

- Alapvetően az enyém lenne, mert én javasoltam a játékot, de most szívesen átengedem neked ezt a... kiváltságot – bazsalygott, reménykedve, hogy a közvetlenség előbb-utóbb Danyből is ugyanezt váltja ki és nem érzi majd magát olyan kellemetlenül. Jon valamiért akarta, hogy Dany jól érezze magát. Hogy kényelmesen töltse azt a pár órát, amit együtt töltenek. Olyan furcsa érzés volt, mert alig ismerte és alig fél órája találkoztak, úgy isten igazából.

Daenerys pedig szeretette volna jól érezni magát Jon társaságában, mert Jon olyan kis nyugodt volt, laza, mintha neki már minden mindegy volna. Dany is ezt akarta érezni.

Ahogy ült az egyetemen és figyelte a csoporttársait, akik mind ordítoztak és nevetgéltek, olyanokkal poénkodtak, akiket nem is ismertek, és hogy olyanokkal terveztek közös bulikat, akikkel akkor beszéltek először. Szeretett volna ő is ennyire szabad lenni. Ennyire el akarta magát engedni, ismeretlen közösségek része akart válni. Olykor azt kívánta, bár megszabadulhatott volna a saját testétől, a saját elméjétől; a személyisége rabjának érezte magát, és ezzel nem tudott mit kezdeni.

Barátságkötés nélkül akart barátkozni, ahogy mindenki más, akit ismert, de nem tudta rávenni magát; és most itt volt előtte Jon, aki az ő tiszta ellentéte volt, és segítő kezet kínált neki, még ha erről nem is tudott.

A hangszórókból hirtelen nyugodt, kellemes lágy zene kezdett szólni. Remélték, hogy ezzel megnyugtatják a tömeget, mert sokan még most sem voltak hajlandóak elfogadni a tényt, hogy aznap éjszaka már szállást se kapnak sehol, és repülőre se fognak tudni ülni.

- Nem túl titkos – kezdte -, de van egy sárkánytetoválás a hátamon. – Jon jobb szemöldöke egy kicsit megrándult, és csillant a szemében valami, amiről ő még csak nem is tudott, és amitől Daenerys nyakig vörösödött. Ettől Jon csak még szélesebben mosolygott.

- Szeretem, ha egy lánynak van tetoválása. – Nem maradt több felesleges vér Daenerys testében, ami az arcába szaladhatott volna, és csak ezért nem lett még vörösebb. – Megnézhetem?

- Ahhoz le kéne vennem a felsőmet.

Jon mondani akart még valamit, de attól félt az túl sok lenne Danynek és még rosszabbul érezné magát, így inkább csak csendben elsunnyogta a válaszát

Nem figyeltek az ujjaikra, így azok egyszerűen köröztek egymás kerül, mintha valami kellemes rítustáncot jártak volna.

Jon hirtelen a sajátja alá kényszerítette Daenerys ujját.

- Mindig ilyen félénk voltál, vagy történt valami, ami kiváltotta?

Dany a fejét csóválva azt felelte nem történt semmi, és néhány másodperc csend után az ujjaik megint egymás körül kezdtek körözni, mindenféle birkózás nélkül, és Jon mondott magáról valamit, ami abszolút nem volt személyes, aztán Daenerys is felelt valamit.

Megtudták egymás kedvenc színét, hogy ki hol csókolózott először; Jon elmondta, hogy az öt testvére csak féltestvér, és hogy az apját halálra ítélték, mielőtt elmondhatta volna, ki az igazi anyja. Hogy nem az apja nevét viseli. Daenerys is elmondta, hogy az apja szanatóriumban halt meg, mikor egy másik páciens elvesztette az eszét és megölte, a bátyját a vőlegénye emberei ölték meg, ő meg egyszerű vérmérgezés áldozata lett. Jon nem tudta elégszer elmondani, mennyire sajnálja, ami vele történt, de Daenerys nem tudta elégszer elmondani, hogy amennyire emberileg képes volt, feldolgozta a történteket és hogy ő legalább annyira sajnálja a Jont ért tragédiákat.

Aztán pár óra után az ujjaik még csak körözni se köröztek egymás körül rendesen, csak egymáshoz dörgölték őket, és az esetlen, de őszinte rítustáncból szenvedélyes társastánc lett, amiben a felek egymást ölelve lépdelnek.

Ez a gondolat tetszett Daenerysnek. Ez a gondolat megengedte neki azt a szabadságot, hogy valaki másnak higgye magát, valaki magabiztosabbnak, valaki erősebbnek, valakinek, aki olyan, mint más korabeliek, valaki olyannak, aki méltón lehetne Jon társa a táncban.

- Aki eljegyzett, Khal, afrikai volt. Khaleesinek nevezett, mert ez náluk azt jelentené, hogy az ő királynéja vagyok – magyarázta a Daenerys, majd megköszörülte a torkát.

Jon elnyelt egy sóhajt. Úgy rendezte az ujjait, hogy Dany keze a tenyerébe simuljon.

A közelükben ült egy néni, aki csendben kötögetett és figyelte az embereket. Nem volt jobb dolga, mert nem tudott elmenni szállodába, így csak csendben várta, hogy véget érjen az éjszaka és szemet szúrt neki a két fiatal. Az évődésük, ahogy egymásra mosolyogtak, ahogy egymás kezét szorongatták; hogy a lány öt percenként háromszor pirult fülig, hogy a fiú folyamatosan mosolygott és a lány figyelmét kereste.

És csak mosolygott, mert ő volt az egyedüli, aki látta azt, amit a többiek, sőt még ők maguk sem.

Alig múlt fél tizenegy, de már csak a világítás fele égett, és a zene fele olyan halkan szólt, mint korábban. Dany a mosdóba ment, míg Jon szendvicseket hozott és elvett kettőt a takarók közül, amiket a légitársaság osztogatott.

Dany az ujján lévő tetoválásra pillantott, de a hátán lévőre gondolt, amikor kilépett a női mosdóból. Arra gondolt, hogy tetszene-e Jonnak és hogy mennyire szeretné, ha megérintené. Ha végigsimítana rajta és ha az ujjai érintenék.

Kilépett a hangárba, ahol minden lépése visszhangzott és ahol kezdett elülni a zsivaj; az a maroknyi ember, aki ott maradt az éjszakára, vagy a kint tomboló hóvihart figyelte, vagy a többiekkel beszélgetett. Kisebb társaságokat alakítottak ki, beszélgettek, és igyekeztek nem gondot okozni a biztonsági őröknek, azok után, hogy két embert rendbontásért őrizetbe vettek.

Amíg Dany odavolt, Jon egy eldugottabb sarokba vonult; egy pokrócot a földre terített, a táskáikat a falhoz dobta, hogy az legyen majd a párnájuk, bár még nem akart aludni. Beszélgetni szeretett volna Danyvel, mert érdekes lány volt. Határozott elképzelése volt a világról, annak ellenére, hogy mennyire félénk volt. És végtelenül őszintén beszélt, és tényleg hitt mindenben, amit mondott, és ez tetszett Jonnak; hirtelen azon kapta magát, hogy meg akarja csókolni, hogy ölelni akarja, és nem ereszteni.

- Hoztam szendvicset.

Dany mosolyogva biccentett és elvett egyet. Csendben falatoztak egymás mellett hátukat a falnak támasztva, nem figyelve a mögöttük hulló hóra, vagy a süvítő szélre. Bent meleg volt.

Takarásban voltak. Előttük paravánokon hirdették azokat a dolgokat, amiket nem tudtak kiírni, és biztonsági másolatokat nyomtattak az érkezési és indulási időpontokból.

Amikor mindketten eltették a papírokat, amikbe a szendvicseket adták a büfében, Jon féloldalas mosolyra vonta a száját, és Daenerys felé nyújtotta a kezét, tenyérrel felfelé. Beletelt pár másodpercbe, mire Dany rájött, hogy Jon táncra hívja és ettől eszébe jutott az, ahogyan az ujjaik köröztek egymás körül. Felrémlett előtte ugyanaz a kép, ami pár órával korábban; egy ködösen sötét teremben keringő versenytáncos pár, akik egymás testéhez simulva keringenek körbe-körbe, egy ritmusra vonagló testtel.

A zene halk volt, és ritmustalan, hömpölygő. Egyikük sem volt táncos. Nem tudtak igazán mozogni rá, csak egymásba karolva dülöngéltek, időnként még csak nem is hallották a zenét, csak igyekeztek egyszerre képzelegni.

Jon keze kötelességtudóan a háta közepén volt.

- Itt van a tetoválásod? – kérdezte egy kicsit megmasszírozva azt a részt. Dany a fejét rázta, mire Jon keze lejjebb siklott a derekára. – Hát itt?

Dany megint a fejét rázva.

Már a gondolattól is melegség öntötte el az arcát, hogy rágondolt, mit fog csinálni, de azért az egyik kezével hátranyúlva még lejjebb húzta Jon kezét. A fiú tenyere már félig Dany fenekén volt, nem volt benne túl biztos, hogy jó lesz ez így, de Dany tette oda, szóval csak nagyon igyekezett nem lejjebb csúsztatni a kezét.

Egymás szemébe néztek, és hirtelen Dany rájött, hogy a játék közben feloldódott, elvesztette önmagát, a lehető legjobb értelemben. Jon szemébe nem esett nehezére belenézni, nem volt kellemetlen a szemkontaktus, és Jonnak sem az, hogy Dany szemébe nézzen, és ez így jó volt; pár perc meghitt ringatózás a paravánok mögött, néhány bágyadt ásítás, és Dany feje hirtelen Jon vállán pihent, ő pedig a karjait köré fonva ringatta tovább. Jó érzés volt őt ölelni, Dany pedig biztonságban érezte magát, mert úgy érezte, Jon karjai elrejtették őt attól a hozzávetőleg nyolcvan embertől, aki a reptéren maradt.

- Aludni kéne – suttogta Dany, de nem mozdult.

- Talán. – Anélkül, hogy eleresztette volna, egyre közelebb terelte a leterített pokróchoz, majd lassan mindketten elhelyezkedtek.

Egymáshoz érő karok, összegabalyodott pokróc, egymásra pakolt lábak, összebillenő fejek és lopott pillantások. Jon nyomott egy csókot Daenerys homlokára, aki a vállának dőlve próbált elaludni, aztán hirtelen felpattant, mire kapott pár furcsálló pillantást.

- Mi az?

- Néhány órával ezelőtt nem is ismertél, most meg rajtad alszok, sajnálom. – Már éppen visszahúzta volna a mentális személyiség-csigaházát, de Jon megragadta a kezét, mielőtt odébb húzódott volna.

- Akkor majd alszom én rajtad – röhögött Jon, és egy nemes mozdulattal Daenerys ölébe feküdt; a lány öntudatlanul a göndör fürtök közé fúrta az ujjait, míg a másik kezével apró köröket írt le Jon mellkasán.

Egymás szemébe néztek egy egészen hosszú pillanatig, aztán Jon egy pillanatig gondolkodott, és hirtelen megcsókolta, amitől az egész világ hármat bukfencezett Daenerysszel, és mire kettőt pislogott Jon mellkasán pihenve figyelte a plafont, arra gondolva, hogy Jon keze a hátán sokkal többet jelent neki, mint amennyit ép ésszel jelentenie kéne, és hogy még egy csók és sose kell többet hazamennie, ha Jonnal van. A gondolat egyszerre ijesztette és nyugtatta meg és szeretett volna csak az utóbbival foglalkozni.

- Miért épp sárkány? – kérdezte Jon; a hangja mély és halk, és lágy és a világ legkellemesebb hangja.

Daenerys halkan sóhajtott, amíg a gondolatait próbálta összeszedni.

- Mindig szerettem őket. Csak képzeld el, ha léteznének. – Dany hangja máris megváltozott, egy álmodozó kislány hangja lett, aki lelkesedéssel beszél mindenről, amit szeret, jelen esetben nem létező, repdeső tűzköpőkről. – Nagyok, fenségesek. Többek bármelyik másik állatnál, egyszerűen lenyűgözőek.

Jon lágyan mosolyogva megfogta Dany jobb kezét, és áthúzta a hasán, egyenesen a jobb oldalára.

- Az én tetoválásom itt van – felelte, és közben nagyon igyekezett nem szólni Danynek, hogy az álla nagyon nyomja a mellkasát.

Dany mosolygott, és felhúzta Jon pólóját, míg elő nem bukkant alóla egy hófehér farkas feje. Kidolgozott, tökéletes minta volt, mintha minden szőrszálat külön varrtak volna bele. Lélegzetelállítóan gyönyörű volt, és Daenerys nem tudta nem megérinteni; végighúzta rajta az ujját, gyönyörködött benne, nem bírt betelni vele.

- A farkas az én sárkányom. – Jon pislantott, majd biccentett; szorosabban ölelte, hogy magához vonja még egy csókra elalvás előtt. – Gyere ide, sárkánytetkós lány.

2015.