A modellnek állt izompamacs eposza

×pre-serum Steve Rogers és búvalbaszott Bucky Barnes
×tanár x eladó/modell
×slash

A modellnek állt izompamacs eposza

Steve Rogers átlagosan másfél fejjel volt alacsonyabb a legidősebb diákjainál. Így képtelen volt tiszteletet kivívni magának a felsősök körében, ezért ha csak tehette, a kicsiknél lebzselt. Ő felügyelt délután, a napköziben ő foglalkozott velük. Kivitte őket az udvarra, vagy filmet nézett velük, aztán csak rajzoltatta őket. Vele sokkal nyugodtabban viselkedtek, mint egyébként.

Steve hitt abban, hogy a művészet idegnyugtató és terápia egyszerre.

De Steve nem csak a tizennégy éven aluliakat tanította.

Tananyag szerint Steve-nek két lehetőség állt rendelkezésére; a modern műalkotásokat elemezteti velük, vagy modellt szerez nekik.

Bucky Barnes ezzel ellentétben magas volt, jó kiállású, izmos. Szeme tekintélyt parancsoló, szinte katonás, az emberek ösztönösen féltek tőle.

De persze csak amíg valaki meg nem ismerte, mert onnantól röhögve guruló izompamaccsá változott.

Eladóként dolgozott egy sarki közértben, mert nem fejezte be a tesitanár képzést; a korábban említett, általános kezdeti ellenszenv miatt senki nem szeretett nála vásárolni. A férfiak egóját bántotta Bucky – tisztes nevén James – kiállása, a nők és a gyerekek megrettentek tőle. A boltot egyedül a rajongó lelkű, rosszfiúra vágyó kiskamaszok, és az erőt fitogtatni akaró kisfiúk tartották el, meg a tény, hogy a bolt csak pénzmosásra volt fenntartva, valami fickó üzemeltette, akit csak Pierce néven ismert.

Steve épp magánórára rohant; egy, a művészettörténet iránt nagyon érdeklődő kislányhoz sietett, mikor nagyon megszomjazott, és betért a kis, sarki közértbe.

- Jó napot! – Steve belépett, köszönt, és tovább indult volna, de azzal a lendülettel el is vágódott.

Bucky nem erőltette meg magát; kicsit feljebb emelkedett, hogy lássa, mi történik a pultja előtt.

- Hello. – Azzal visszaereszkedett.

Steve kapkodva összeszedte a szétszóródott papírokat, többet végletekig összegyűrve, és vadul szabadkozva odébb oldalgott. Valahol az egyik hátsó sorban épp a fél literes innivalók között válogatott, mikor Bucky utána kiáltott:

- Még itt van három papír!

- Oh, köszönöm. – Steve előrerohant, út közben még ötöt elszórt. Bucky a szemét forgatva átugrott a pulton, megfogta Steve cuccát, összerendezte, és levágta a pultra.

- Mit adhatok?

Két éve dolgozott a boltban, most először ajánlotta fel a segítségét.

Egy apró kis fazonnak, gyerekszőke hajjal, reszketeg tagokkal.

- Hozok egy innivalót.

Bucky visszamászott a pult mögé, Steve eltűnt a polcsorok mögött. Bucky lenézett a mappára, aminek tetejére egy nyomtatvány került, tele skiccekkel; fán lógó majom a jobb felső sarokban, háborús pillanatkép legalul, anatómiai vázlat a bal szélen. Elképesztő kis rajzocskák.

Steve egy fél literes vizet tett a pultra, Bucky pedig észrevette, hogy a Steve keze tele volt színes festék-, és sötét szénfoltokkal. Hogy az egyik ujja bütykös lett a ceruzától.

- Festő?

- Rajztanár vagyok. – Bucky szeme megvillant. Igazság szerint bukott a művészekre. A festőkre, szobrászokra, zenészekre. Furák, mocskosak, báránybőrbe bújt farkasok. És folyton festékesek, maszatosak mindenhol. Ami szexi.

Bár Steve jóval alacsonyabb volt, mint Bucky ideálja, de különösen helyes arccal áldotta meg az ég. Kék szemek, kiálló járomcsont, beeső arc. Egy folyton aggódó ránc a szemöldökei közt.

Steve Bucky tetkóját figyelte. Szerette a tetovált pasasokat, különösen azokat, akiknek az egész karját festék fedte. Csuklótól vállig, fekete és színes minták hálózták be az egész bal karját.

A tetovált pasik szexik, vadak és veszélyesek, épp Steve esete. Bucky borostája, szürkéskék szemei, sunyi mosolya megvette Steve-et kilóra.

- Ezeket maga csinálta?

Steve bólintott.

- Sok a lyukasórám. Szeretek skiccelgetni, de ezek nem a legjobb munkáim.

- Pedig nagyon jók. Nem gondolt még arra, hogy tetováljon?

- Nem lennék rá képes? Remeg a kezem. Nem szeretek bántani senkit.

- A tetoválás nem bántás – kérte ki magának Bucky.

- Nem szeretek fájdalmat okozni. Így értettem. – Steve mosolygott, majd egy édesbús biccentéssel elindult kifelé.

- Hé – így Bucky -, és nem tervez tetkókat? Mondjuk, nem tudok érte sokat fizetni.

Steve végigmérte Buckyt, és mielőtt kigondolhatta volna, már válaszolt is.

- Ha beül egy órámra modellnek, az egész hátát megtervezem.

- Áll az alku.

A korábban megbeszéltek alapján Bucky két héttel később megjelent Steve termében. Feszengett; ősidők óta nem járt ilyen helyen, még csak nem is gondolt az iskolára, most pedig megint az alabástrom falak között csoszogott, az összefirkált szekrények és hígító szagú padok mellett.

Kopogott.

Steve feje felbukkant egy nagy kupac papír mögül. Kissé kelekótyának tűnt: a haja szanaszét állt, az inge félrecsúszott.

- Hé, szia! Nagyszerűen áll ez az ing, ugye van alatta atléta?

Bucky pislogott.

Steve kicsit túlpörgött, és fülcimpáig sejtelmes vörösre színeződött.

Bucky elmosolyodott.

Pár másodperccel csengő előtt megérkezett a csoport; először a közömbösök, akik abszolút „szomszéd srác” cuccban lepakoltak, csendben motyogva várták a munkát. Aztán a lánycsapat, akiket Bucky már ránézésre sem bírt; sokat sejtető ruhák, festett haj, méretes körmök és tűsarkak. Embertelenül emberiek.

Aztán jöttek a macsók. A harsány, hormontúltengéses kamaszok, akik nem borotválkoznak, mert ha megtennék, egy teljes hónapig nem lenne szőr az arcukon, és akik hangosan ordítozva bizonygatták erejüket, amiket olyan izompólók alá rejtettek, amit nem indokolt izom.

Steve elkezdte az órát. Buckyn kívül senki nem figyelt rá, ami dühítette Buckyt.

- Kuss legyen! – csapott az asztalra.

- Steve-vel együtt az egész osztály megrettent, de mint tanárnak, neki kellett összeszednie magát.

- Vegyétek elő a papírt és ceruzát. Buck, te kérlek áll fel ide, és... Légy... Nézz ki jól – suttogta a fülébe a magában röhögő modellnek.

Bucky felállt a padra, csak állt, nézett ki a fejéből, vadul megfélemlítve az egész osztályt.

Steve boldog volt: az osztály dolgozott, Bucky pedig veszett jól nézett ki.

Óra végén odament hozzá.

- Köszönöm.

- Mit?

- Csendben voltak. – Steve, a maga kis idomulós, simulós valójában, Bucky karjaiba akarta vetni magát.

- Szívesen. Azt hiszem...

- ... adósod vagyok.

Bucky felült a padra, és levette az ingét. A bal karja tetkója egész atlétája alá benyúlt.

- Valami absztrakt mintát szeretnék.

- Az egész hátadra?

- Ahogy gondolod. – Steve felült Bucky mellé a padra, Bucky így a fülébe duruzsolta kívánságát. – Az egész hátam a tiéd.

Steve lovagló ülésben, Bucky unottan görnyedt háttal meredt a teremre. Egy kis labirintust látott; instabil rajzkupacokat, gyermeteg vázákat, maketteket, rajzpadok, eszközök, kellékek. Még egy öreg tévét is talált valahol a kupac alatt.

Közben Steve vékonyka ujjai remegve simították végig Bucky napbarnított izmait.

- Mit csinálsz? – húzta kaján vigyorra a száját.

- Ne haragudj, Buck. – Steve sóhajtott. – A vásznon is mindig végigmegyek a kezemmel. A felület... Mindig mesél nekem.

- Erre már vannak ám gyógyszerek.

- Ha nem tudom, hogy kezdjek neki, az ujjaimmal indulok el. A felület olyan, mint a kész mű domborzati térképe. A vászon szemcséi, a hátad izmai... – Bucky Steve elkalandozott szemeibe révedt, míg ő elmélyedt abban, amit mondott, a szenvedélyében, az életében. Bucky sóvárogni kezdett Steve ajkai után, tépni akarta őket, csókolni, közéjük sóhajtani. Steve hirtelen magához tért, tekintetét felkapta, egyenesen Buck szemébe nézett.

- ... mesélnek nekem.

Bucky megragadta Steve-et, és megcsókolta. Forrón, izzón, tüzesen és hevesen. Ölelte, csókolta, a ruháját tépte, Steve pedig boldogan simult a karjaiba, boldogan és lelkesen, szinte magából kikelve.

Lelkes tudatlanságban fürödve csókolóztak, míg meg nem szólalt a csengő. Berregve, rezegve fájdalmasan rázta őket a lila buborékból a kemény valóságba, ahol csak egymás reszkető kezét érezték, a heves pulzusukat, és firtató diákszemeket.