A látogató

×semmibe foszló Mad Teddy Smith és bezártva idősödő Ronnie Kray
×slash
×másfél oldal hirtelen, és véletlenül született angst, amiért bocsánat
×a Legenda c. film [2015, dir. Brian Helgeland, igaz történeten alapuló, főszerepben Tom Hardy a négyzeten] alapján íródott, évekkel később; igyekeztem figyelembe venni a történéseket, de Teddy eltűnése, és Reggie nyilatkozata után [xx] ez továbbra is fikció szinten mozog

×trailer

A látogató

Kint az ablakon eső kopog, mert Londonban mindig esik, és lustán hömpölygő felhők intenek be minden helyi lakosnak.

Ronnie a szobájában ül, a kezébe adott kártyákat görcsösen forgatja, keveri, kipakolja, összeszedi.

Aztán valaki kopog; egy középmagas, átlagos alakú férfi lép be, mintha minden nap járna. Pedig csak heti egyszer téved be, egy röpke órácskára, és sokszor elmaradt a látogatása. De ha jött, mindig ugyanakkor tette, szerdán délután, két óra körül, valamivel a látogatási idő vége előtt.

Ronnie nem bízik magában, ezért a látogatásaihoz mérte az időt. Nem tudja, hogy időnként Teddy nem jön. Csak azt, hogy ha jön, azt strigulázza az ágy fejtámlája mögé ékelt noteszbe. Neki teljesen máshogy jár az idő, lassabban, időnként egyenletesen – mindez Teddyn áll, Teddy irányítja Ronnie-t, még most is, évek múltán is, mindig.

Ronnie Kray nem bízik magában annyira, mint Teddy Smithben, akit sokan csak őrült Teddy-ként emlegetnek.

Ronnie Kray, az egyszemélyes maffia, a paranoid skizofrén gengszter, Reggie kisöccse, a Krayek egyik fele; a férfi, aki öl, mert megteheti, mert nem tetszik valami, mert jól esik, mert miért ne. Ölt, mert a gengszterek ezt csinálták, mert azt akarta, hogy a bátyja büszke legyen rá, mert figyelmet akart.

Mert nem szedte a gyógyszereit.

- Már megint híztál. – A kissé sértőn profán kijelentés nem hatja meg Teddy-t. Öregszik. Mint mindenki. Egyszerre bujkál, végzi a dolgát, látogatja Ronnie-t, és mindeközben a saját őrületével van elfoglalva. Nem figyel az alakjára, de istenigazából Ronnie sem.

- Már megint őszebb vagy.

- Fesd be a hajam. Gyere, és masszírozd a fejembe a festéket.

- Minek? Nekem így is tetszel. – Teddy vigyorog, szélesen, mint egy őrült, pontosan az az ember, akinek mindenki gondolja. Fogai csillognak, fejben még hallja is hozzá azt a bizonyos hangot, amit a mai filmekben mindig bevágnak a villanások alá. Olyan apró cintányér csendülést.

Ronnie nem felel. Még ott van előtte a tányérja, amiben az ebédet hozták neki, azt húzza megint maga elé, a kártyáit ledobja a földre. Halkan susogva szóródnak szét. Halkan folytatja az étkezést.

- Hogy van Reggie?

- Jobban, mint te. Az egész börtön az ő szukája.

- Ezért vagyunk mi a gengszterek, és nem te. – Habár nem minden mondata, vagy gondolata ép ésszel követhető és logikus, Teddy pontosan tudja, hogy érez, mire gondol, hogyan érti. Teddy legalább annyira őrült, mint maga Ronnie, ha nem jobban. Viszont őt nem kapták el. Évek óta rejtőzködik, árnyékként él, alvilági körökben mozogva mozgatja a szálakat.

- Ugyan. – Teddy harsányan és indokolatlanul nevet. Ronnie? Mint gengszter? Inkább az a csalafinta elmebeteg, aki valamikor az ő nevét suttogta.

- Szeded a gyógyszered?

- Szedem a gyógyszerem – köhinti Ronnie. Hirtelen leplezetlen vágyat érez, hogy lövöldözni kezdjen. Utálja a gyógyszereit; undorító tudatmódosító szerek, gondolja, mert mindig elálmosodik tőlük. Teddy felsóhajt.

- Fegyvert! – ordítja Ronnie, párja a fejét csóválja. Szeret magára Ronnie párjaként gondolni, mert ő volt az, aki vele volt, mikor Ronnie-t lecsukták, habár sosem éltek monogám kapcsolatban. – Vigyél Reggie-hez!

Ronnie követelőzni kezd. Folyamatosan Reggie-ért és fegyverért üvöltözik. Ketten beszaladnak, miután Ronnie felborítja az ágyát, rajta a tálcájával, és benyugtatózzák, majd felállítják az ágyat. Egy férfi az ágyhoz kötözi Ronnie-t, aki elnehezült végtagokkal mered a semmibe.

- Jaj Ronnie, Ronnie – sóhajtja Teddy. Róla, mint mindig, az ápolók most sem vesznek tudomást. Tudja már, mikor és hogyan húzódjon a sarokba, hogy láthatatlanná váljon mindenki számára.

Még csak nem is látják.

Ronnie majdnem alszik már, Teddy sóhajtozva leül az ágy szélére; ránéz az egykor vonzó, mára elöregedett arcra. Feszes kis pofái megereszkedve, szemei alatt karikák, körülötte ráncok, szépen fénylő kék tekintete megfakulva. Teddy szíve megszakad, hogy így kell látnia. Tág pupillával, őt keresve meredni a semmibe.

Megcsókolja; húsos ajkai szárazak, nem mozdulnak, ízük, mint a száraz avar.

Teddy szomorú mosollyal tűnik el.

Csendesen, észrevétlenül, pont, ahogy az életét a Kray-fivérek bebörtönzése óta élte, és fogja élni most már mindig.

Senki nem látta bejönni, senki nem látja kimenni. Nem tudták, hogy ott volt, az arca mindenki számára ismeretlen. A kamerák sem vesznek fel semmit, az intézet vendégkönyvében sincs bejegyezve a neve.

Egyedül Ronnie tudta, hogy ott járt. Neki pedig senki sem hitt.