Egy pohár bor

Közönségdíjas novella, az Irodalmi Rádió pályázatára

Egy pohár bor

Chris bezárta az irodát, végigsétált a folyosón, és lifttel lement a mélygarázsba. Az éjfekete Audija, melyet a Monroe családba benősülve vehetett magához, ott állt a parkoló közepén, közel s távol már nem volt más. A férfi hosszú, magabiztos léptekkel szelte keresztül a közte, s a jármű közt lévő távolságot. Már csak arra tudott gondolni, hogy holnap este már nem egy lesz a sok közül, nem egy semmibe vett és alulfizetett irodakukac lesz.

Lényének egy része persze hangosan tiltakozott a gondolat ellen is, de az izgalom, és az embertelen vágyakozás mindezt felülmúlta, és Chris már csak az előtte álló estére koncentrált.

Amikor anno az apósa állapota javulni kezdett, Chris próbálta megszeretni feleségét, amolyan kárpótlásként önmagának. Azt akarta érezni, mindenképpen jól járt a friggyel, még ha az eredeti célja kudarcba is fullad, de bárhogy igyekezett, nem tudta szerelemmel szeretni a nejét, sokszor szerelem nélkül is nehéz volt. Azóta viszont az ő szempontjából jóra fordultak a dolgok, sőt, még jobbra is, mint várta. Sandra, apja halála után, mély depresszióba zuhant; míg Chris nyugodtan aludt az ágy másik végében, addig ő álmatlanul forgolódott, így az orvos felírt neki egy erős altatót. Ez az apró momentum oldotta meg Chris utolsó gondját is. Az elkendőzés kérdését.

Késő este volt, alig voltak az utakon; hamarabb ért haza, mint várta. A lakás még üres volt, így ő maga állt neki vacsorát főzni. Amíg a hús sült, addig Chris előkereste az altatókat, és a tablettákat apróra törve beletett az egyik talpas pohárba.

A vacsora elkészült, és míg odabent kellemes aromák szálltak a levegőben, addig odakint ítéletidő tombolt. Az eső verte az ablakot, néhány percenként odakint mindent elöntött a fény, majd újra elsötétült a város, és ezt hosszú, hangos mennydörgés követte. Közben Chris lezuhanyozott, átöltözött, hogy felfrissülve várja haza kedves nejét. Kirobbanó kedvében volt, még akkor is, mikor Sandra a kinti vihartól átfagyva belépett a lakásba.

Sandra mindig is tiszta szívéből szerette férjét, és naiv, csupa szív személyisége miatt fel sem merült benne, hogy a hőn imádott férjura esetleg az apja vagyonát kedveli benne a legjobban.

Az utóbbi időben a mindig vidám, beszédes, fiatal csajszi helyét egy letargikus, depresszióval küzdő asszony vette át, főleg egy olyan nap után, mint amilyen az volt; hivatalosan is magáénak tudhatta apja teljes vagyonát. A céget, a pénzt, az autókat, és az összes ingatlant. Egész délután ügyvédek között gubbasztott, bólintott, ha azt mondták, és aláírt, ha arra kérték.

Hiába volt Chris minden kedves mosolya, gyengéd érintése; Sandra csak a lelkében tomboló, és az odakint dühöngő vihar sanyarú párhuzamán mosolygott, és egyre csak az apjáért könyörgött az égnek. A nő mosolygott; látszólagos mosoly volt ez csupán, egy álca, egy maszk, melyet öntudatlanul ugyan, de a külvilág kedvéért öltött magára az elmúlt egy hónapban minden nap. A férfi megterített, lesegítette Sandra kabátját, akinek jól estek ezek az apró gesztusok. Az apja hiánya, és a fáradtság miatt fel sem tűnt neki a helyzet rendhagyó mivolta. A jóleső szerepcsere alattomos, észrevétlen kígyóként tekergőzött közöttük, Sandra pedig nem is sejtett semmit, pláne nem azt, hogy a kígyó voltaképp csak egy marionett-bábú, és a szálakat mindvégig Chris mozgatta.

Leültek vacsorázni. Chris, egyszerű figyelemelterelésként, végig a munkájáról beszélt; olyan történeteket hozott fel, amik hónapokkal korábban történtek, s közben elfojtott izgalommal várta, hogy párja ajkaihoz emelje a bort.

Végül csak a főfogás és a desszert között koccintottak, Chrisnek pedig éveknek tűntek a másodpercek, míg Sandra végre megitta a vérvörös álomitalt.

Később együtt ültek le tévét nézni a nappaliba, onnan pedig együtt mentek át a hálóba; a férfi nem is sejtette, hogy baklövést követett el, a rátörő álmosságot az egész napos kemény munkának, és az elmúlt éveknek tulajdonította, amikor kénytelen volt elviselni Sandrát. Együtt hajtották álomra a fejüket, néhány szót még váltottak, majd jó éjt kívántak egymásnak, és lehunyták a szemüket.

Sandra reggel hétkor kelt, kávét főzött, a vihar utáni újjáéledést figyelte az ablakon át. Az aznapi közmunkások láthatósági mellényben seperték a leveleket, összeszedték a gallyakat. Mindenki más komor képpel rohantak el mellettük, munkába igyekeztek, vagy épp onnan haza. Minden reggel üresnek érezte magát az utóbbi időben, mintha a fájdalom később ébredt volna reggelente. Amikor emberek közé kellett merészkednie, akkor taglózódott le csak igazán, ezért elhatározta, hogy a mai napot szomorú filmek és zsebkendők között, a takarója nyújtotta biztonságban fogja tölteni.

Miután elkészült a kávé és a reggeli, pontban negyed nyolckor, Sandra elindult felkelteni a férjét, ahogy szokta. Széthúzta a függönyöket, fel a redőnyt, majd megigazította az ágyat. Csodálkozott, mert Chris ekkorra már ébren szokott lenni – odament hozzá, és óvatosan megrázta a vállát. Szólongatni kezdte, de nem kapott választ. Chris már sosem mondta el neki, hogy az utolsó pillanatban megbánta, minden rossz szavát és gondolatát, hogy ki akarta ütni a kezéből a poharat, de már késő volt. Egyetlen mellényúlás, és a visszakozás is feleslegessé vált volna.

„Senki sem akar meghalni. Még az öngyilkosok sem; az utolsó pillanatban mindig meggondolják magukat.”

/Kendare Blake/