Would you live for me?

× novella
× Star Trek Beyond alapján
× slash || fluff || angst || 
× Kirk / Spock [ s p i r k ]
× Kirk és Spock lelki tusája miközben meg kell menteniük Yorktownt, az Enterprise-t, a legénységet, magukat és egymást. Érzelmeik elnyelik őket, és összecsapnak a fejük felett, és az egész végig halál fluff. Ahogy az egész film is az. És egy gyönyörű lezárása annak a csodálatos trilógiának, amit alkottak.
× SPOILERES
[ × R. I. P. Anton Yelchin, csodálatos Chekov voltál. Köszönjük. Sybil megemlékezése: itt ]
× fun fact: a címben látható Would you live for me? kérdés, ami annyit tesz: élnél értem? a Suicide Squad - Öngyilkos osztag című film megnézése után hagyott bennem ilyen mély nyomot, és rögtön utána láttam a Star Treket is, így a kettő fangörcs közös terméke ez a novella.
× további funfact, hogy Sybil csinált hozzá egy fanartot is, egyem a lelked te lyány. a link pedig itten vagyon a tumblr megosztáshoz: [ ×× ] a képre kattintva megtaláljátok az Absurdumon megosztott példányt is.


Would you live for me?

- Csak ön után. – Kirk száját sosem hagyta még el ennél udvariasabb mondat, de ennyire kényszeredett sem: az elmúlt két nap olyan hátkihúzósan feszélyezetten telt, mint soha egyetlen nap korábban.
Három évvel ezelőtt zárták őket össze az Enterprise fedélzetére, és három év bizony hosszú idő.
Három év egy űrben repülő dobozban, összezárva egy bizonyos csapattal, és semmi változás közben – az megviseli az embert. Ilyenkor mindenki megkérdőjelez bizonyos dolgokat. Hogy megérte-e elkezdeni, tényleg jó vagyok-e abban, amit csinálok, „ez a srác eddig is így nézett ki, vagy én voltam végig betépve”, jó kapcsolatban vagyok-e én benne. Meg akarok-e halni ezekért az emberekért.
Egyes emberek identitás zavarba kerülnek három év bezártság miatt.
Ez az a helyzet, amiről egy pszichológus gond nélkül megírhatná élete munkáját, vagy épp a disszertációját.
De ezekről a dolgokról az emberek közben nem beszélnek. Mindannyian megélik, tudják, milyen, ha beszélnének róla, az nem segítene semmin. Nem könnyítené meg az életüket, sőt, talán felesleges feszültséget pakolna mindenkire.
De Kirk persze ezt is áthágta. Három év alatt egyetlen egyszer hágta át ezt a kimondatlan szabályt, mert szinte már kénytelen volt. Feszítette valami borzasztó késztetés, hogy hágja át, és amikor megtette, Spockot találta meg elsőként.
Beszélgettek, veszekedtek, beszélgettek, mert mindig ez volt a felállás. Kirk elkezdett beszélgetni Spockkal, aki ugyan figyelt és nagyon igyekezett figyelni, de magasabb intelligenciahányadosa ellenére sem tudta tartani a lépést a férfival. Bugyuta kérdései pedig trivializálták a mélyenszántó mondatokat, amiket Kirk olyan nehezen erőszakolt ki magából. Ezen hajba kaptak, és ez ismételten magasröptű témához vezetett.
A sokadik scotch pedig egy elhamarkodott ötlethez.
Kirk egy röpke, de heves gondolat kifejtése után ott állt vulkáni barátjával szemben, gondolt egyet, és megcsókolta Spockot.
Spock értetlenül állt, vulkáni énje nem tudta feldolgozni az információkat, míg emberi énjében valami jéghegynek ütközött, majd lágyan szétmállva olvadt el. Érzett villámcsapást is, és a gyomrában a mennydörgést is. Így a csók intenzív volt, kapkodó, ügyetlen. Mintha korábban még nem csókoltak volna senkit, mintha az életükért csókoltak volna, mintha nem érnék meg a holnapot.
Olyan sokszor érezték már ezt, hogy mikor végre megtették, felüdülést hozott a pillanat. Még az sem érdekelte őket, hogy váratlan volt, és nem teljes menet, vagy hogy olyan idegennek, bizsergetően újnak tűnt minden ügyetlen, egymásba akadó mozdulat, vagy hogy Kirk leesett az ágyról, mert a lába belegabalyodott takaróba. Mondjuk Kirk kicsit kiakadt, mikor hőmérsékleti tényezőkre hivatkozva Spock nem vette le a zokniját.
Megfelelő eszközök nélkül bizonyos dolgokba nem mertek belevágni, de még így is kielégülten érte őket a reggel; nem meglepő módon Spockot órákkal hamarabb, mint Kirköt, aki ezek után két napig kerülte parancsnokát.
Még aznap elküldte a jelentkezését Yorktown altengernagyi posztjára. Maga se tudta, hogy abban a reményben, hogy ha kevesebbet látják egymást, akkor könnyebben túljut rajta, vagy abban, hogy akkor nem ölik meg egymást olyan könnyen. El akarta hagyni az Enterprise fedélzetét, ki akart kerülni az öt éves küldetésből, mert nem bírta volna tovább a végtelen végét keresni.

Amikor végre kikötöttek Yorktownban, és Kirk látta, ahogy Sulu újra egyesül párjával, karjába veszi kislányukat, összerezzent a gyomra. Nem olyan volt, mint pár éjszakával korábban Spock karjai közt, nem olyan volt, mint vészriadót kiáltani a megszeppent legénységnek, hanem olyan bizsergető, kellemes szorongás volt.
Életében először eszébe jutott, hogy ennek ő is örülne. Hogy ő is szeretne valakihez apaként hazatérni, valaki karjában esténként megpihenni.
Ha volt is kételye afelől, hogy jó ötlet volt-e jelentkezni a posztra, rögtön elszállt.

- Csak ön után. – Kirk intett Spocknak, Spock kilépett a liftből és nem is találkoztak addig, míg újra hajóra nem szálltak, hogy feltérképezzék a nebulát, oldalukon egy különös, idegen teremtéssel, aki rideg pillantásokat vetetett rájuk.
Valahányszor Kirk ránézett, úgy érezte, mintha elfelejtett volna valamit. Spock is hasonlóan érzett, de nem mondott semmit. Vulkáni lévén számára ezek a fajta megérzések mindig különös, idegen dolgok voltak, amiket nem tudott komolyan venni.

Nem egészen egy nappal később, amikor Bones felsegítette a sebesült Spockot arra a rozoga hajóra, és Kirk meglátta az arcát, az oldalán vérző sebet, azt hitte, menten szívrohamot kap.
Még lefeküdni sem volt képes, Kirk öntudatlanul mozduló karjába kapaszkodva feküdt le az ágyra, amire helyezték. Kirk hirtelen elfelejtett mindent, ami történt köztük. Elfelejtette, mikor a barátja annak idején el akarta tanácsoltatni az Akadémiáról, amikor az első közös küldetésükön verekedtek, vagy azt a sok-sok vitát. Amit nem felejtett el, hogy az életét Spocknak köszönheti, és hogy pár nappal korábban egy ágyban érte őket a hajnal.
Csak fogta a delíriumos állapotban Shakespeare-t idéző férfit, nézte azt az idióta barna frufruját, amit sokszor úgy megcibált volna, meg nézte a szemeit, amik most úgy csillogtak, mintha részeg lett volna.
- Spock, mit kezdenék én maga nélkül? – tette fel a leheletfinom kérdést Kirk, mire Spock réveteg tekintete megtalálta útját a férfi szeme felé.
- Kapitány, meg kell mentenie a legénységét.
- Épp ezért van most szükségem magára – felelte a férfi. Kirk hüvelykujja simogatta Spock karját, mintha észre se vette volna. Olyan apró gesztus volt ez, amit a többiek nem láttak, Spock talán nem is érezte, de Kirk azzal a szándékkal tette, hogy ennyivel is enyhítse a férfi fájdalmait. Egy kis energia, egy kis törődés. Mert kapitányaként jelen pillanatban nem tudott érte tenni többet, csak Bones szakértelmében bízhatott.
Volt egy pillanat Spock betegágya felett, amikor a körülöttük álló emberek hirtelen egyszerre kezdtek el beszélni. Mindenki másra figyelt, mintha az ágy köré függönyt húztak volna. És abban az idillien békés fél percben, Spock Kirk felé fordult, és azt mondta:
- Te meghaltál volna értünk. Három éve.
- Igen. És megtenném most is. Megtenném bármikor.
Spock hangja erőtlen volt, halk, más talán nem is hallhatta. De Kirk tisztán értette minden szavát.
- Én is meghalnék érted, kapitány.
Kirk sóhajtott. A szeme megtalálta Bonest, aki egy nagyon régi, talán hasznavehetetlen szerszámot nézegetett, és próbálta működésre bírni. Közben Spock fájdalmai alighanem erősödtek, a vérzés nem akart abbamaradni. Aggódott, de a bágyadt mosoly az arcán maradt, mert senki nem akar egy aggódó kapitányt. Erős vezetőt akarnak, aki bízik az emberiben, abban, hogy azok megélik a holnapot.
- Köszönöm, Spock. De nekem van egy fontosabb kérdésem: élnél értem?

- Mr. Chekov szaktudására sokkal nagyobb szükség lenne itt, Mr. Scott mellett. Javaslom, hagy menjek én a felderítő csapattal.
- Maga nem mehet, még alig állt talpra. Miért akar menni?
Spock elgondolkodott. Olyan választ akart adni, amit a teremben egyedül Kirk ért, de emberi énje gyengén funkcionált az adott pillanatban, és a manipulatív áskálódáshoz még tanulnia kellett. Olyat mondott ezért, ami Kirk fülének sértő volt:
- Uhura hadnagy is fogságban van.
Bones felsóhajtva fordult barátja felé:
- Majd én figyelek rá.
- Úgy legyen.

Spock ott állt, egyik oldalán Kirkkel, másikon Uhurával. Uhura és ő lassan hét éve alkottak egy párt, mikor Spock először hazudott neki. Azt hazudta népfenntartás végett akar más partner után nézni, de ez nem is lehetett volna ironikusabb ez a hazugság, miközben végig a Kirkkel töltött éjszaka járt a fejében.
- Ne menjen. Hisz még sérült – kérte Uhura.
- Igaza van – szólt közbe a kissé melankolikus Kirk.
- Ez esetben a legjobb lenne, ha valaki olyan jönne velem, aki egyaránt ismeri ezeket a gépeket és a sebemet. – Spock tisztában volt vele, hogy az ajánlata majd felvillanyozza Kirköt. Az örök szabályszegőt, a férfit, akinek csak rossz ötletei vannak, mégis mindig működnek.
Kirk arcán megjelent az a pajkos vigyor, ami csak nagyon ritkán, mióta elindultak az öt éves küldetésre. Régen volt már benne valami rosszban. És Spock arcán is megjelent valami mosolyféle, amit csak Kirk tudott előhozni.
Mert Spockból csak Kirk volt képes érzelmeket előcsalni, mint egy igazi emberből. Uhura és a közelsége a közelébe sem ért.
És ez egyre többeknek tűnt fel.
- El lesz ragadtatva – vigyorgott Kirk.

Kirk landolt, fogva a kislány kezét, fájdalmaktól nyögve gördült a hátára. És az első pillantás, amit megtalált a Spocké volt, aki megnyugodva fújta ki a levegőt.

És akkor is, amikor a gép ajtaja bezáródott Kirk mögött, ő pedig a karjában tarthatta a vérző, sebesült és fáradt barátját, immár biztonságban.
A füléhez hajolt, hogy Bones ne hallhassa a kérdését:
- Vajon te élnél értem?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Minden kedves szóért forrón gőzölgő mentál-teát ajánlok fel.
"[...]lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?" /Kosztolányi Dezső