2016. szeptember 8., csütörtök

Nélküle is Vele

Sziasztok!
Az alábbi novella több szempontból is sokat jelent nekem. Az első verzióját már két helyen is lehetett olvasni, mert igen, én már többször nekifutottam ennek a novellás-blog témának, de ez az első, ami működni látszik.
De nem ezt akartam mondani.
Hanem azt, hogy ez a novella az én drága Dédikém tiszteletére íródott, az ő halálakor éreztem, hogy ezt nekem le kell írnom, hogy tisztességesen búcsút vehessek tőle. Egyrészt ezért jelent nekem sokat, másrészt pedig egy számomra nagyon kedves tanár segített ráncba szedni az irományt, hogy aztán az iskolai versenyen (még tizedikben) második helyezést érjen el.
Jó olvasást! 

Ui.: Igencsak rövid, de nem tudtam többet írni. Egyszerűen nem ment.
Ui2.: üdvözlet a DE-BTK/IK gólyatáborból!

Nélküle is Vele

Ha leülhetnék Vele beszélni, következmények nélkül, tudva, hogy biztosan kapok valamilyen választ, csak annyit kérdeznék: miért? Lehet ezt magyarázni észérvekkel, logikával és még sok minden mással is, de nekem csak az járt az eszemben, hogy még egy percet, még egy utolsó pillantást, ölelést, kézszorítást akarok. Semmi mást.
Mindenki beszélt, folyamatos volt a zaj. Evőeszközök csörögtek, szürcsölések jelezték, mennyi szíverősítő fogyott. Mindenki Róla beszélt. Egyfajta sztoikus nyugalom telepedett az ebédlőre, ahol a „felnőttek” igyekeztek feldolgozni a veszteséget, amivel délelőtt szembesítették őket. A nappaliban valamivel vidámabb volt a légkör, mi fiatalabbak, ugyanis csak így tudtuk átvészelni ezt az időszakot.
- Megtennéd, hogy átszaladsz a hosszú sütiért? Ott maradt Nagyinál, az étkezőasztalon. – Anya suttogása rántott vissza a valóságba. A nagyszobában, egy fotelban gubbasztottam, a kezemben kávé gőzölgött, és annyira elmerültem a gondolataimban, hogy teljesen kizártam a külvilágot. Láttam a mozgást, láttam, hogy beszélnek, de nem hallottam a hangokat, nem érzékeltem semmit.
Szótlanul bólintottam. Monoton, robotszerű mozdulatokkal vettem fel a kabátomat és a cipőmet, majd a kulccsal a zsebemben átcaplattam Nagyihoz. Néhány utcányira lakott tőlünk, de a gyász okozta zsibbadtság miatt csak a márciusi hideg jutott el a tudatomig. Semmi más.
A házba lépve csak állott levegő és kongó üresség fogadott. Sosem voltam még ott egyedül, pláne nem az utóbbi két évben. Ő már nem mászkált el sehova, Nagyi pedig maximum a boltba, de senki nem kel fel olyan korán, hogy azt észrevegye.
A tálca ott volt előttem, de még nem akartam visszamenni. Inkább ledobtam a kabátomat, és belépve a nappaliba leültem az ágyra. A függöny résein át beszűrődő fénycsíkokban játszó porszemcsék megbabonáztak, percekig meredten figyeltem a játékukat. Talán azt vártam, hogy előbukkanjon valahonnan, egyik kezében a botjával, másikban a rózsafüzérével, ami nélkül egy tapodtat sem tett, és megkérdezze a megszokott, rekedtes hangján: mi tetszik? Kicsiként nem értettem, minek kéne tetszenie. Az időjárásnak, a linóleumnak, vagy a műanyag poharaknak?
Végigfuttattam tekintetem az egyszerű, otthonos szobán; a polcokon még ott sorakoztak a bélyegalbumai, a falon pedig a fényképek, amikhez annyira ragaszkodott. A komód oldalán még meg-megcsillant egy kis darab cellux, amely évekkel azelőttről maradt ott; a tetején pedig a francia kártya mellett egy magnó is porosodott.
Lomha mozdulatokkal léptem a szekrényhez, és kézbe vettem a kártyát. Nem volt benne semmi érdekes. Egyszerű, hétköznapi pakli volt, bennem mégis ezer és ezer emléket idézett fel rég elfeledett nyarakról, amikor a balatoni ház hűvösében nem találtunk jobb elfoglaltságot, csak újra és újra kiosztani a lapokat. Ő tanított meg játszani, Ő szerettette meg velem a rummy-t, és később Őt fogtam be játszani itthon is, mikor esős délutánokon nem tudtam mit kezdeni magammal. Aztán kiszedtünk magunknak két nagy adag fagyit, és versenyeztünk, ki eszi meg hamarabb – mindig én nyertem, de bármikor hagynám nyerni, mert az azt jelentené, hogy visszakaptam. Hogy az egész egy rossz, otromba álom, amit a szőnyeg alá seperhetek, és újra homokba dughatom a fejem.
A balatoni emlékek közül még kettő tört felszínre; az első az volt, mikor elmentünk Tapolcára. Ő már nem jött velünk, súlyos beteg volt. Az volt az első nyár, hogy otthon maradt, ezért mi minden mozzanatot képregényszerűen ábrázoltunk – belőlünk élt meg a kisbolt, annyi noteszt meg ceruzát kellett vennünk. De azóta is ott volt valahol a könyvek és magazinok alatt az a kis füzetecske, ami végül haza is érkezett.
A másik pedig, amikor órákon át csak ült a kert végében, a sziklákon, és sosem értettem, mit csinált. Mintha egyszerre mozogtunk volna két síkon; bent a házban rohangáltunk, jókedv volt, vártuk az este hat órát, hogy újra lemenjünk a strandra, Ő pedig hátul ült, a „béke szigetén”, csendben, senki nem zargatta. Aztán mikor bejött, ugyanolyan mosolygós és aranyos volt, mint mindig.
Fura, milyen apróságok hiányoztak legjobban. Nem ült az ebédlőasztalnál, és nem kopogott az asztalon folyamatosan, nem mászkált csendesen fel s alá, imákat zsolozsmázva, nem feküdt az ágyában a zsebkendőit gyűrögetve.
Amikor egy hete, meghallottam mi történt, lezsibbadtam, de nem fizikálisan. Inkább lelkiekben, mentálisan. Mintha az agyam felhúzott volna egy védőfalat a tudatom elé, ami nem engedte be úgy igazán a történteket. De ezen a falon átjutottak az apróbb fájdalmak; és ezek tették elviselhetetlenné a napokat, az egyszerű gondolatokat, még a lélegzést is.
Megfordultam, ideje volt már mennem, de megakadt a szemem a fekete, bőrszíjas órán, amelyik ott lógott az egyik szögről, az ágya fölött. Láttam magam előtt, hogy fityegett aprócska csuklóján – önkéntelenül nyúltam érte, és miközben egy könnycsepp kibuggyant a szememből, és végigszánkázott az arcomon, a saját kezemre csatoltam a karóráját. Aztán letörölve a kósza cseppet, s annak minden nyomát eltüntetve, ismét belebújtam a kabátomba, és mély levegőt véve, a tálcával a kezemben, kiléptem a lakásból. A hideg tavaszi szél ugyan segített mélyen magamba temetni a szívszorító emlékeket, de hiányának fájdalma nem tűnt el.
„Szomorú világ a miénk, a gyász senkit sem kerül el; a legkeservesebb kínokat azonban a fiatalság éli meg, mivelhogy váratlanul jönnek erre reá.”
- Abraham Lincoln

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Minden kedves szóért forrón gőzölgő mentál-teát ajánlok fel.
"[...]lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?" /Kosztolányi Dezső