A ballon-nonszensz

Hola!

Bő két oldalnyi nonszensz egy ballonról, meglepő mi?, és egy lányról, aki rájön, hogy a ballon mit is jelent valójában. Pályázatra íródott egy unalmas munkával töltött napon, tableten. Ilyen se volt még.

ballon | nonszensz | novella | pályázatra

A ballon-nonszensz

Ahogy az asztal fölé görnyedve színez, a ceruza a papírhoz dörzsölődik, egyenletes, hangos fehér zajjá redukálódik a háttérben. Ő jól elszórakozik, a feszült csendben ülő felnőttek pedig egy szót sem szólnak, mert… mert nem. Mert idegesíti őket ez a zaj, mentálisan megfullasztja őket, de nincsenek abban a helyzetben, hogy ezt szóvá tegyék. Mert ők már tudják, amit a gyerek még nem. Hogy nem szólhatnak érte, mert nem a gyerek idegesíti őket, hanem amit csinál, de ez, az adott helyzetben ugyanazt jelentené, és ennek szóvá tételével olyan adut adnánk a másik kezébe, amit egyikük sem engedhet meg magának. Ebben a helyzeten nem.

Mindketten tudták, hogy az idegőrlő színező hangja választja el a családot a totális megsemmisüléstől, az apró darabokra hullástól.

Mindeközben a kislány áldott tudatlanságban tengődve színez tovább.

A falikárpit egyik, számára legszimpatikusabb jelenetét rajzolja le a maga gyermeki egyszerűségével, vaskos, erős vonalaival, túlszaladó színezésével. Elnagyolt és pontatlan. Ártatlan, de kivehető. Ez a kedvence: kisgyerekek alszanak egy-egy buborékban. A buborékok fényesek és selymesen puhák, kerekek és szivárványosan csillognak. Olyanok, mint kicsi kincsek, de ezek rögtön szertefoszlanak, ha nem vigyáz az ember. Éppen ezért csak aludni szabad bennük.

Van is egy pillanat a képen: a legutolsó buborékban egy nagyobbacska fiú éppen felébred, a buborékja kipukkad, és ő magatehetetlen zuhanásba kezd a föld felé; mégsem fél. Mintha nem érezne semmit. Ez a része nem tetszik a kislánynak. Nem is rajzolja le. Ugyan ki akarna felébredni, egy vattacukorszerű, mézédes álomból?

Sok-sok ilyen, és még több lidérces álom, átsírt veszekedés és görcsös hiszti után a családi viszály törékeny békévé szilárdul. A felnőttek „nagyobb jót” emlegetve, hímes tojásként őrzik. Félnek attól az esetleges háborútól, ami egyébként a nyakukba szakadna.

Így, idősebb fejjel, de még mindig túl fiatalon, a kislány már kapizsgálja, mi a buborékok titka, és már nem is szereti annyira. Azóta azt is megértette, miért nincs ott többet az apja reggelinél és hétvégén, miért kell idegeneket hívni, ha elromlik valami, és időről időre miért vigyáz rá valaki, akire még szintén vigyázni kéne.

Költözéskor dilemma volt, a nagyi falikárpitja kikerüljön-e.

- Olyan csúnya ez a fal, el kellene takarni… - célozgatott akkor a kislány.

- Nem tudom kitenni a szőnyeget - így az anyuka -, a fal vizes, meg egyébként is: nem férne el.

- De igen, elfér. Tegyük már fel, na, kérlek…!

- De ha feltesszük, tiszta kosz lesz. Meg vizes. Tönkre fog menni.

- Nem fog.

- Dehogy nem fog. És el se férne. Pont a kedvencedet nem lehetne kivenni.

A kislány ránézett akkor az anyjára, kihúzta magát, és annyit mondott:

- Már nem az a kedvencem.

Az anyja nézte egy percig, és felszögezte a falra a kárpitot.

Az azóta eltelt egy évben a kislány kitalálta, melyik jelenetet szereti akkor a legjobban, ha nem a buborékokat. Sok ákombákommal odébb, mondhatni az Óperenciás-tenger túloldalán, egy iskolai kép jelenik meg. Egy szigorú, köpcös fickó, piedesztálon állva, tömzsi nyakkal, könyökvédős zakóban, amint egy nála sokkalta nagyobb, szimpatikusabb, és tőle sokkal fiatalabb fiúcskával kiabál; az meghunyászkodva, sírásra görbülő szájjal tűr.

Immár iskolásként, ehhez sokkal jobban tud viszonyítani. Eszébe jut, mikor a tanárai egyikére valaki a kicsinyes szót használja - számára érthetetlen okokból, hisz honnan tudná bárki is, van-e a tanárnak gyereke -; meg akkor is erre a képre gondol, mikor szidást kap az osztály.

Ezt elmesélve az anyjának, az ránéz, szomorú mosoly költözik az arcára. A kislány szájába keserű íz költözik.

- Tudod - kezd bele az anyja -, ez a kép sokkal több helyzetre igaz, mint gondolnád.

- Például?

- A munkahelyekre, iskolákra, életre… Házasságra.

A kislány az anyját nézi, és nem ismer rá. Az egykor gyönyörű, boldogmosolyú nő, akinek nyomában mindig biztosan járt, most csak árnyéka önmagának. A lány nézi őt, hallja, de nem érti.

Ezúttal komoly, lassan felnőtté váló kamaszként áll a kép előtt, és sokkal alaposabban nézi, mint azelőtt valaha tette. Látja a gyűrődést a sarokban, ami miatt csak az utolsó buborék látszik a sok közül. Már nem kislányként nézi, hanem szinte nőként, és azt is észreveszi, hogy nem a különböző jelenetek egymásra dobálása alkotja az összképet; mesterien apró, kigondolt összeköttetések vannak köztük. Például, hogy a buborékok egy hőlégballonról erednek, amit a szél dobál. A színes, talán karneváli ballon az egyetlen elem a kárpiton, ami abszolút nonszensz. Egy város felett elszabadult hőlégballon… Nem sok értelmét látja, de nem zavarja. Jót mosolyog azon a húsz rémült arcon, akik a ballonon ragadtak.

A lány épp, majdnem-szürrealista, kissé túl művésziesedett korszakát élve megszereti a ballon képét. Jeligeként a ballon szót használja, ha kell, és ballonokkal álmodik álmatlan éjszakákon.

Egyetemistaként, a saját, felnőtt, önálló életétől már csak egy vizsga választja el, és retteg tőle. Teljesítő képessége végén, erőn felül dolgozik, mert nappal munkába megy és szüleit ápolja, este jegyzetel és tanul.

Nem csak a teste fárad; borzasztóan érzi magát, szellemileg és lelkileg is padlón van már. Úgy érzi, darabokra szakad, ezért mikor leborul a padlóra a nagyszobában, a zokogás könnyedsége szinte megváltóként érkezik. Úgy érzi képtelen tovább csinálni bármit is. Pihenésre van szüksége, elszakadásra, szünetre. Szabadságot akar kivenni az életből; nem vágyik a halálra, csak egy kis szünetre.

Amikor könnyei apadni kezdenek, felnéz a falra, könnyező szemmel lesi a különböző figurákat. Megnézi azokat is, amikkel korábban valamiért nem foglalkozott. A cirkuszi látványosságként, ketrecben mutogatott embereket, a kutyákat, amik embereket sétáltatnak, a cápákon ,,lovagló” embereket.

Aztán meglátja azt az apró ábrát, amit korábban valamiért észre se vett; egy szomorú, könnyező, széteső asszonyt. A szó legszorosabb értelmében esik darabjaira - egy munka viszi az egyik, másik a másik kezét. A haja ezer felé áll, arca betegesen fehér, szemei véreresek.

A nő (akinek életét kislánykora óta végigkísérte a falikárpit), most felismeri a valóságot: ő lett az a kisfiú, aki a ballonból származó egyik buborékból olyan érzéketlenül zuhan a föld felé, afelé a szürreális nonszensz felé, amit az ő valóságában realitásnak neveznek. Ő ballon-nonszensznek kereszteli a felismerést, mert minden onnan ered: egy értelmetlen módon elszabaduló hőlégballonból. Elérte a végét is: a nőt, aki darabjaira hullik. Az a nő, csak úgy, mint a hőlégballon, egyetlen egy dologhoz kapcsolódik. Semmi máshoz nincs köze; elfogytak az alternatívák.

Aznap éjszaka, tanulás helyett élvezi a bulvár műsorok agybutító hatását, hagyja agyát pihenni, megnyugodni, magához térni. Azon mereng, hogy délutáni felfedezése technikailag nem is létezik, pedig milyen szívesen papírra vetné…!

Csatornát vált, híradót talál. A bemondónő közli:

- Az Index információi szerint, húsz ember esett foglyul egy turisztikai ballonon, amit az erős szél dobált húsz percig Berlinben.

A reakció hisztérikus nevetés.