Enigma: Hát ez sántít... VIII.

Sziasztok!(Üdvözlettel Földvárról!)

× a nyolcadik résznek is elérkezett az ideje, és ez már a negyedik napot is elhozta nektek, tudom, hogy vártátok már;

× ezt kell tudnod: 

• ezeken a linkeken éritek el a korábbi részeket, vagy ha a főoldalon lejjebb gurultok; első: itt, második itt, harmadik: itt, negyedik: itt, ötödik: itt, hatodik: itt, hetedik: itt, 
• co-producer: Sybil, - akit egyébként itt érsz el: ABSURDUM, nézzetek be hozzá is
• műfaj: lightos krimi, romantikus mellékszállal
• kisregény - VIII. rész
• semmi végén kurta kisváros, nyomozó meg a pszichológus meg a vidéken síró nő

× a korábbi epizódokon kívül Amelia karaktere ismerős lehet innen: [ ×× ]

× a photoshopolt kép a Sybil munkája volt

× kellemes olvasást, teával várunk mindenkit a komment szekcióban!

Negyedik nap - I.

Mikor James felkelt, a karja Amelia köré volt fonódva, a lány háta hozzásimult a mellkasához és egyszerre lélegzett vele. Az ágy közepén feküdtek, úgy, mintha minden napjuk így indult volna. Ilyen egyszerű könnyedséggel és jóleső ölelésekkel.

De aztán ráébredt, hogy nem sok mindenre emlékszik az előző éjszakából, csupán néhány apróságra.

Például Ameliára a karjában, vagy a csókjaira a nyakán, az arcán, a vállán és az ajkain.

Nem tudta, mit kezdjen ezekkel az információkkal, így inkább kikecmergett az ágyból, és anélkül, hogy különösebb időt fecsérelt volt Amelia bámulására, felöltözött, és elhagyta a lakókocsit.

Az ajtó előtt azonban rá kellett ébrednie két dologra is; az első az volt, hogy most dolgoznia kellett volna. Nagyon is; Allison meggyilkolása ugyanis nem oldotta volna meg magát, de Amelia tudta a főbb információkat, és most nélküle valahogy olyan kellemetlenül érezte magát, de ezt inkább a borzasztó fejfájás számlájára írta.

A második az volt, hogy borzasztó éhes volt. A nap vakította, nehezére esett nyitva tartania a szemét.

Aztán elindult, hogy amíg kitalálja, mit kezdjen magával és az újonnan szerzett ügyével, addig a kocsiját szerelje.

Amelia reggel sajgó fejjel és ködös emlékekkel ébredt, jobbára ruha nélkül. Csak egy méretes inget viselt, és derengett számára valami, hogy éjszaka felvette. Az, hogy csak egy inget viselt reggel, és James már nem nyomta mellette az ágyat mindent elmondott számára, amire emlékeznie kellett.

Hirtelen ült fel, és ettől megszédült, a feje majd szétrepedt. Sose volt még ennyire másnapos, rettentően szenvedett. Nem tudta, fel merjen-e kelni, inkább ágyban akarta tölteni a napot, el akart bújni a világ elől; a világ elől, ahol szembe kellett néznie Jamesszel. Nem tudta, hogy milyen lesz a kedve. Zsémbes lesz és haragos, ahogy mindig, és visszatérnek ahhoz, ahogy korábban bántak egymással, és úgy tesznek, mintha semmi se történt volna? Vagy lenéző lesz, amiért Amelia annyit ivott, és ilyen könnyelműen a karjaiba vetette magát tegnap éjjel? Nem lett volna túl igazságos, bár Jamest valószínűleg nem hatotta volna meg az érv, miszerint ő maga sem visszakozott, amikor arra került a sor; Amelia számításai szerint egyszerűen csak – kissé szexista módon – közölte volna, hogy ki ne használta volna ki a helyzetet a helyében.

Ezért úgy döntött, jár még neki néhány perc semmittevés és a takaró rejtekébe bújva összekuporodott az ágy közepén. Úgy érezte többet ki se száll onnan. Nem volt kedve a napnak, egészen addig nem akart kiszállni onnan, míg James be nem ront az ajtón, hogy kész az autó, indulhatnak haza, ahol felmondhat, és soha többet nem kell vele találkoznia.

De aztán felrémlett előtte az a néhány foszlány, amire még emlékezett, és újra akarta élni mindet egytől egyig, mert jó volt, és mert imádta mindet.

Aztán az ordító fejfájása és a gyomra anyjakínja kirángatta az ágyból, egészen a konyháig, ahol főzött kávét és csinált reggelit. És volt valami kis hang, ami folyamatosan ordított a feje hátulsó részében, hogy csináljon Jamesnek is.

És Amelia nem tudott ellenállni annak a pici kis hangnak.

És csinált neki.

Becsomagolta egy rusnya barna papírzacskóba, és a maga balga és reménytelenül romantikus módján még el is vitte neki arra az áporodott benzinszagú telephelyre, de arra már nem volt mersze, hogy oda is adja neki; amilyen halkan csak tudott beosont, letette a kocsi tetejére és már ott sem volt, máris ment tovább Allison lakásához. Félt, hogy ha visszamegy a lakókocsijukhoz, akkor sose venné rá magát, hogy kiszálljon az ágyból.

Azt viszont nem tudta, hogy James ott feküdt a kocsi alatt, és végig figyelte a lábait, és szintén nem tudott mit kezdeni magával, csakúgy, mint Amelia. Mert megint rájött, hogy Amelia nő, és ez a gondolat megint végtelenül összezavarta.

Amelia a szerelőállomásról kilépve döntötte el a napi programját – először felméri a helyzetet Allison lakásánál, majd egy gyors ebéd után visszatér a tett helyszínére, hogy szétnézzen odabent is. A zsigereiben érezte, hogy Allison nem lehetett öngyilkos, egyszerűen nem volt hajlandó ezt elfogadni. Abban szinte biztos volt, hogy James ezek után nem fog az ügy után járni. Ezzel akarta biztosítani, hogy abszolút James-mentes napja legyen.

Amelia elindult. Megkereste a lakást, ahol előző nap már járt egyszer-kétszer; séta közben igyekezett mély lélegzeteket venni, szeretett volna hinni abban, hogy ha eleget sóhajt, a szervezete is kitisztul. Ki akarta magából űzni a kéretlen és kényelmetlen gondolatokat és az előző esti alkoholtól is szabadulni akart, meg attól a végtelen fejfájástól, és émelygéstől.

A séta végére ugyan valamennyire jobban lett, de a házat meglátva megint felfordult a gyomra.

Egy apró nyögés hagyta el a száját, mikor meglátta a rendőrségi szalagot a bejárati ajtó előtt. Lassan araszolt tovább, és egyszer csak ráköszönt egy ismeretlen hang. Megfordult; egy alacsony, szögletes testalkatú nő állt előtte, vállig érő fekete haja csapzott volt, szemében könnyek csillogtak.

- Ön kicsoda? – Az aprócska nő alighanem a tegnap a városba érkezett Julie, Allison barátja, az egyetlen az akkori társaságból, aki életben maradt. – Ismerte Allisont?

Amelia gyorsan bemutatkozott és vázolta a helyzetet; rövidke ismeretségét a lánnyal, még rövidebb beszélgetését vele, és hogy mennyire sajnálja a nőt ért veszteséget, mire ő majdnem ismét elsírta magát, de pár mély lélegzet után megnyugodott.

- Maga meg mégis mit keres itt?! – ordított fel a szerelő. Szakadt és mocskos nadrágja a földet súrolta, és veszettül erős alkoholszaga volt, elegyedve áporodott izzadtságszaggal. – Nem megmondtam, hogy a hétvégén már be ne tegye ide a lábát?!

James felállt, leporolta magát, kezét a magasba emelte.

- Nyugalom, ember, csak gondoltam bütykölöm egy kicsit.

- Szólok a seriffnek – dűlöngélt odébb a fickó, de James leintette.

- Dehogy szól. Én már itt sem vagyok, maga meg úgysem akar felesleges perpatvart, mikor amúgy is simlis és amúgy is zsebre dolgozik, ami pedig ugyebár egy kicsit illegális. Szóval én most ott kimegyek azon az ajtón, pont ahol maga áll, aztán holnap pedig visszajövök a kocsimért, addigra pedig nagyon remélem, hogy kezd vele valamit.

James pedig tényleg kilépett az ajtón, és vissza se nézett. A tenyerén lévő olajfoltot kapargatva a kocsma felé indult, de nem fűlött a foga az iváshoz – az ivás olyan különös dolgokat eredményezett, mint a tegnap este, és abból semmi jó nem sült volna ki, ha már délelőtt tizenegykor nekiállt volna az ivásnak.

Szóval sarkon fordult, és egyszerűen bevonult a seriff hivatalba, hogy dolgozzon is egy kicsit – több-kevesebb sikerrel.

- Tudod... Én elismerem – kezdett bele Amelia a kanapé háttámláján könyökölve – hogy, egy-egy közösségben nagyon fontosak az ilyen kis mendemondák, de nem hinném, hogy lenne annál több alapja, mint amit most itt elmondtál. Néhány kamasz képzelt valamit, ami elterjedt, és a város részévé lett, én ezt teljesen megértem, de neked is meg kell értened, hogy semmi valóságalapja.

Amelia ismét átpörgette a rövid történetet, amit ő már olvasott, és amit most Julie is elmesélt neki. Hogy Stonegate lakosainak generációit tartotta rettegésben egy babona, hiedelem, népi mese. Az eredetével már nagyon kevesen voltak tisztában, azok se nagyon beszéltek róla. Már azt is rossz ómennek tartották, ha szóba került, ezért ki nem mondott tabu-témává vált a történet arról a néhány kamaszról, akik aztán egy komplett város sorsát pecsételték meg.

Nem akartak rosszat, nem volt ebben semmi hátsó szándék.

Egy kisebb baráti társaság, bőven a felnőtt éveik megkezdése előtt, szembe kellett hogy nézzen egy barátjuk halálos betegségével. A fiú már nagyon rosszul volt, sokszor hallucinált a kezelésként kapott gyógyszerektől. Amikor a barátai meglátogatták, egyszer arról számolt be, hogy az éjszaka közepén azt hitte, hogy ők látogatták meg, mert az ablaka felől valami zajra lett figyelmes – felkelt, ám odakint csak egy fekete, lebegő árnyat látott.

A két nappal későbbi halála mindenkit megrázott, és amikor a halotti torról elmenekülve, a fiú barátai kimentek egy közeli tóhoz, ahogy leszállt az este, az egyikük ismét látni vélt valami különös árnyat, a tó feledt lebegni.

Két nappal később, amikor ismét kimentek a tóhoz, ezúttal egy nagyobb társasággal, ugyanaz a fiú belefulladt a tóba. Amikor a barátaik elmesélték a szülőknek, mi történt korábban, és hogy az előtt meg a korábban meghalt társuk is látni vélte ugyanazt az árnyat, mindenki magába mélyedve hallgatott. Később aztán lassan suttogva indult meg a szóbeszéd, a történet egyre hosszabb és bonyolultabb lett, míg végül már egészen mást ismert a város, mint ami valójában történt. De az, hogy az árnyat látott áldozatnak már csak napjai vannak hátra, minden verzióban megmaradt.

Julie szipogva gyűrögette a zsebkendőjét, és az eszével pontosan tudta, hogy Ameliával kellett volna egyetértenie, mégsem volt rá képes.

- Csak tudod, mikor az ember így nő fel, akkor nehéz levetkőzni az ilyen alapvető fóbiáidat.

- Oh drágám, én ne tudnám? – Amelia megkerülte a kanapét és leült újdonsült barátnője mellé, majd megsimította a karját. Julie szerette volna azt mondani, hogy ha még egy percig ilyen szánakozón néz rá, akkor kitér a hitéből, de ugyanakkor Amelia olyan volt, mint egy kiskutya, akit az ember ugyan nem fogad be, mert már van otthon három, de azért megsajnál annyira, hogy elvigye egy menhelyre.

- És az a legrosszabb, hogy nem tudok úgy istenigazából visszagondolni azokra a napokra, amikor még mindannyian életben voltunk – rebegte elhalón.

- Miért nem?

Julie a szemét forgatta, az ajkát harapdálta, mindenhova nézett, csak Ameliára nem – nem szégyellt semmit, ő nem követett el semmit. De képtelen volt kimondani, nem tudta bemocskolni a barátja emlékét; ha kimondja, azzal valósággá teszi, azzal elfogadja, ő pedig erre nem állt készen.

Aztán vett egy nagy levegőt.

- Adam, a srác, aki aznap este belökte Robertet a vízbe – kezdte akadozva -, akkoriban Nicole-lal járt. Nicole-ról viszont később, a temetés után pár nappal, kiderült, hogy viszonya volt Roberttel. Adam akkoriban nagyon kiborult Robertre, de végső soron mindig kedvesen beszélt róla. – Igyekezett javítani Adam helyzetén, és Ameliának feltűnt az az apró kis él a hangjában, ami akkor került oda, mikor Nicole nevét ejtette. A hangja egyébként olyan volt, mint kés a vajon, de valahányszor a lány nevéhez ért, a kés megcsúszott a fémen, és ettől Ameliát a hideg rázta.

Órákkal később, egy laktatónak koránt sem nevezhető, odaégett és fémízű pirítós elfogyasztása után Amelia visszament Allison lakására. Átbújt a rendőrségi szalagon, és igyekezett kinyitni az ajtót, de bármennyire is igyekezett feleleveníteni a trükköket, amiket a filmekben látott, viszont egyik sem volt hajlandó működni.

Hátrament egy ablakhoz, és legnagyobb mázlijára az egyik ablak már nyitva volt. Megragadta az ablakperemét, felkapaszkodott, és minden erejével tartva magát fellendítette a lábát, de még így is csak féloldalasan lógott a ház oldalán, mint egy rosszul tartott gyerek.

Áldotta az eget, amiért hátul volt és senki nem láthatta, mit csinál éppen, mert ezt a jelenetet milliókért adhatta volna el néhány másodkategóriás vígjátékba.

Aztán hirtelen már a padlón ült.

A lakáson belül.

Mellette pedig ott fetrengett egy hasát fogva nevető James. Amelia életében először hallotta Jamest nevetni, és túl jól esett.

Aztán rájött, hogy egy bűntény helyszínén fetrengenek, amivel alighanem legalább egy millió előírást szegtek meg, de abban a percben ezért valahogy egyikük sem aggódott.

- Te mégis mit keresel itt?

- A sors vezérelt ide, hogy láthassam a degenerált kismajom-pózodat a ház falán csüngve... Maki.

James tovább nevetett, Amelia a hangot csodálva konstatálta magában újra és újra, hogy először hallja.

- De mégis mit keresel itt?

- Miért, szerinted mégis mit csinálok? – tárta szét a karját, a szeme szélén még mindig csillogott kicsit a bőre a nevetéstől kicsordult könnycseppekkel. – Végzem a dolgom.

- Nem hittem, hogy érd... Mindegy. – Amelia gyorsan végiggondolta, hova vezet ez a mondat, ettől berezelt és inkább nem mondott semmit, és bár James jót derült a lány elpirulós tesze-toszaságán, de most az egyszer megemberelte magát, és nem erőltette ezt a beszélgetést. – Jutottál már valamire?

James arca elkomorult, hivatalos kifejezést öltött, és ettől valahogy Amelia is helyrerázódott. Megint csak azt a nyomozót látta benne, akit az elmúlt négy évben majdnem minden nap, és végre körbe tudott nézni.

A lakás apró volt és áporodott szagú, mint egy nagy kődoboz savanyúságkomposztálóra építve. A nagymamától örökölt komódon képek sorakoztak, az asztalon egy magazin hevert, és el nem mosott tányérok meg poharak.

Amelia látta, hogy hol volt valamikor a pontos helyszín; sárga táblácskák vezették arra. Volt egy perc, amikor a padlószőnyegen lévő vérfoltokat még nem látta a dohányzóasztaltól, de már látta a körbejelölt helyet, és elkezdte érezni azt a szorító fojtogatást a mellkasában, amit minden helyszíneléskor, amire kihívták.

Aztán lépett egyet, és máris rosszabb lett; a seszínű szőnyegen először csak cseppek, aztán egy hatalmas bordó folt terült el.

James megköszörülte a torkát, hogy Amelia ne bámulja már annyira – fogalma sem volt, miért tette, de nem akarta, hogy az arca előbb fehérbe, aztán zöldbe forduljon, ettől most valamiért meg akarta kímélni, szóval elküldte, hogy nézzen körül a szobájában.

A szoba ugyanolyan jellegtelen volt, mint a lakás, és mint maga a város is; szürkébe hajló falak és sárguló csipkefüggöny. De az egyik polcon ott figyelt egy jelvény, ami a körzeti fegyverellenes liga emblémájával kampányolt az agresszió ellen.

Amelia, a jelvényt az ujjai között forgatva caplatott vissza a nappaliba, és már épp szólni akart, mikor James egyszerűen megragadta a vállánál fogva, és egy nemes mozdulattal berántotta a gardróbba. Amelia háta a falnak vágódott, valami éles beleállt a hátába, közvetlenül a lapockája alatt. A fél sarkán egyensúlyozva igyekezett egyszerre elhúzódni a faltól és nem felkenődni James mellkasára, aki az Amelia feje fölött, az alkarjára támaszkodva dőlt a falnak; a fejét behúzta, és a talpába állt egy legodarab.

Beszorult közéjük a levegő.

A gardrób ajtaján pedig beszűrődött Schmidt seriff és Jase hangja, bár egyikük sem igazán figyelt rájuk.

Legalább két percig meredtek maguk elé, egyetlen szó nélkül, aztán véletlenül egymásra rebbent a tekintetük.

- Bocs.

Amelia megrázta a fejét.

- Mikor mennek már el... – nyavalyogta, majd hirtelen felindulásból az is kibukott belőle, hogy: - Most hallottalak először nevetni.

James először nem értette, hogy jön ez ide, majd rájött, hogy a nőket úgyse értheti, szóval egyszerűen csak megrázta a fejét.

- Dehogynem. – Szinte nem is adott ki hangot, csak tátogott. Valamicske levegő tódult ki a száján beszéd közben, aminek mentollal elegyedett reggeli szaga volt. – Az irodában is szoktam nevetni.

- Az irodában nem szoktam veletek lenni, ha mégis, akkor nem nevetsz. És egyébként is miért vitatkozunk ezen? – Amelia lopva felpillantott a feje fölé görnyedő Jamesre, aki egyszerre meredt rá vibráló tekintettel, és tartotta a mutatóujját a szája elé. Jamesnek az szúrt szemet, hogy Amelia szeplős, és hogy az orra enyhén balra ívelt, míg Amelia megállapította, hogy a férfinak milyen vaskos a szája, vaskos és puha, és hogy a szeme kékjébe vegyült néhány szelet barna is, meg egy nagyon minimális zöld.

- Mert hülyeségeket beszélsz – suttogta James.

- Természetesen – hagyta rá Amelia, több vitához már nem fűlött a foga. – Te jutottál valamire idekint?

- Találtam egy képet, amin egy fegyverellenes liga találkozóján pózol néhány... kollégájával? – James belebotlott abba a kérdésbe, amire Amelia sem tudta a választ, és amire ő maga is kíváncsi lett volna. Liga-tag. Tagtárs. Kolléga?

- Én pedig odabent megtaláltam a ligához tartozó kitűzőt – emelte kettejük közé az aprócska fémkarikát, amin a liga logója villogott. – Még valami, ami alátámasztja, hogy Allison nem lett öngyilkos.

- Csak azért zárja ki, mert fegyverrel tette, de ezzel az arckifejezéssel egy bírót se győznél meg. – James hangja ugyan megint olyan volt, mint ahogy az elmúlt években mindig beszélt vele, de az arca lágyabb volt, szinte pajkosabb, szóval Amelia nem akart sikítva kimenekülni a szekrényből.

- Mielőtt idejöttem, beszéltem Julie-val. Tudod, a...

- Tudom.

- Azt mondta, volt egy bizonyos Nicole a társaságban, aki egyszerre két sráccal is járt. Bár ő annyira nem volt a társaság része, egyszerűen csak azért volt ott, mert járt az egyikkel, és viszonya volt a másikkal... Alighanem ő volt az a lány, akit mindenki ribancként emlegetett a suliban.

- Alighanem. És ki ez a Nicole? A városban él még?

- Övé az a... ruhabolt, ahol – Amelia szétnézett – ezeket vettük. – Lényegében mindent, ami rajtuk volt.

- Akkor ha innen kijutunk, akkor majd elmegyünk oda is, megkérdezzük, tud-e valamit – biccentett James, és elkövette azt a hibát, hogy megmozdult. Ezzel dőlt a domino; a fejét beverte a polcba, onnan lebiccent egy doboz, és egy hangosan nyivákoló macska végigcsúszott a hátán. Amelia gyorsan leszűrte, hogy ebből mi következik – James felordít, így mielőtt észbekapott volna, egy szolid szájba veréssel együtt befogta a száját, mielőtt kint meghallották volna, hogy odabent bujkálnak, aztán a macska, mint aki jól végezte a dolgát, éhesen nyávogva kilökte az ajtót, és kisasszézott. Egy fél lépést beljebb lépett, és magával húzta Jamest is, hátha így eléggé háttérbe szorulnak ahhoz, hogy ne vegyék őket észre.

James még nagyban lihegett és igyekezett nem tovább ordítani, de veszettül fájt a háta és nem is kicsit vérzett, a pólóját pedig egy nemes mozdulattal dobhatta a kukába.

- Azt hiszem, ki kellene jutnunk innen.

Egy annyira pici városban, mint Stonegate, még az orvosi ügyelet is csak a reggel hattól este nyolcig nyitva tartó patikában van, szóval jobb híján, míg Jamesnek injekciót adtak és a sebeit is kitisztították, addig ő csak a hiányos gyógyszerkészletet tudta szemügyre venni.

Aztán az alacsony, patkányarcú nő a szemüvegét a kezében szorongatva rohant kifelé, és a könnyeit nyeldeste. És miközben elrohant Amelia mellett, hozzávágta a gézt és kötszert, mire ő a fejét csóválva ment be a helyére és zárta be maga mögött az ajtót.

- Mégis mit mondtál neki?

James ott ült, mellkassal nekidőlve egy szék háttámlájának, hátán csúnyán vérző karmolások, és egy szétszaggatott póló maradványai.

- Mit mondtál szerencsétlennek?

- Csak azt, hogy szerencsétlen – vetette oda James a vállát vonogatva. – Mintha késsel kapirgálta volna a sebeket.

- Lehet azért, mert előtte valaki kapával szántotta végig a hátad.

- Nem valaki, hanem egy nyomorék korcs! – dühöngött tovább. – Miért nem tudtad, hogy van egy macskája?!

- Honnan a rákból kellett volna tudnom? – Amelia folytatta a háta kötözését – fertőtlenítés, gézlap, kötés, és így tovább. – Egyszer voltam ott egy órára. Akkor sem macskamegőrzőbe mentem. És amúgy is, milyen macska bújik el a gardrób felső polcán?

- Ebben a porfészekben semmi nem működik rendesen. Sosem akartam még ennyire otthon lenni. Oh, és fel kell hívnom Scarlettet is. – Amelia nem tehetett róla, de megsimította a vállát, mire James magánkívüli állapotban felpattant onnan.

- Az istenit, asszony!

Amelia csendesen ült, várta, hogy James visszatelepedjen elé, és befejezhesse a háta kötözését, de ő bizalmatlanul méricskélte, a hátát a falnak fordítva.

- Hova ment a másik nő?

- Világgá – vágta rá Amelia. – Annyira kiborítottad, hogy sírva rohant haza, vagy az is lehet, hogy egyenesen Obamához ment, és kitoloncoltat.

- Inkább az, mint az az izé. – Az Amelia kezében lévő betadinfoltos pamacsra bökött, ami szerinte a kínok kínját okozta neki, mire a nő ráncolt homlokkal fellesett rá.

- James, lőttek már meg?

Zavarodott pillantást kapott válaszul, de végül biccentett.

- Az is fájt, nem? – A választ meg se várva folytatta: - Azt is túlélted. És ha hiszed ha nem, alighanem azt is ki kellett tisztítani. Szóval ülj le egy kicsit, és szorítsd össze a fogad.

James valahol mélyen tudta, hogy igaza van, de végül Ameliának kellett megrántania, és a székre szögeznie, hogy befejezhesse, amit elkezdett. Lágyan, gyengéden ért a sebekhez, James mégis minden mozdulatnál ficánkolt, mire Amelia időnként eleresztett egy-két kuncogó félmondatot.

Az egészben volt valami lehetetlenül idilli, és ezt egyikük sem volt hajlandó észrevenni – el voltak foglalva a marakodással.

A fájó hátú James és a magában vigyorgó Amelia, egy gyors veszekedés után bementek abba a ruhaboltba, amiről Julie beszélt, és ahol az a bizonyos Nicole dolgozott, aki már az előző alkalommal is nagyon rendes volt.

A túlságosan szabályos arcú nő megvetően pillantott fel rájuk – meg általában az emberekre, bárkire, aki betért -, majd biccentett; konstatálta, hogy már jártak itt, tudják, mit hol találnak, ezért nem is foglalkozott velük különösebben.

Az előre megbeszéltek alapján James nézelődni kezdett, turkálni a kitett ládákban, bár nem igazán figyelt rájuk.

- Hello. – A nő nem válaszolt, magasabb rendűnek érezte magát náluk, és ebben volt egy kis ambivalencia. Azért nézte le őket, mert szerinte ők úgy jártak-keltek a városában, mintha övék lett volna a hely, csak azért, mert nagyvárosból jöttek, nagymenő diplomákkal és állásokkal, míg ez csak egy koszos porfészek. Ugyanakkor ő sem gondolt a helyről ettől többet, ki akart innen szabadulni, de nem volt hová, új lakásra pedig nem futotta, így tovább szenvedett a maga kis személyes poklában, és mindenkit megvetett, akinek feltűnt, hogy ez nem a paradicsom.

Amelia kitartóan állt a kassza előtt, James fél szemmel őket figyelte.

- Engem az érdekelne – kezdte nagy nehezen Amelia, mert igazság szerint fogalma sem volt, hogy kezdjen bele, ezt az egyet elfelejtették megbeszélni -, hogy mi történt itt valamelyik este? Mindenki róla beszél, csak senki nem tud semmit.

- Ha senki nem tud semmit, akkor honnan veszi, hogy én tudnék bármit is?

- Azt beszélik, magához általában eljutnak a hírek – vont vállat Amelia, mintha semmi egyébről nem tudna, mintha ártatlan kérdezősködés volna az egész.

- Ugyan ki beszélne ilyet?

Amelia megvonta a vállát.

- Néhányan a városban.

- Már amennyire ezt városnak lehet nevezni – mormolta James hátul, egymás után dobálva odébb a pólókat és ingeket, amik mind mocskosak, vagy szakadtak és gyűröttek voltak, vagy hatszor nagyobbak, mint James teljes testfelülete. Amelia vetett rá egy csúnya pillantást, majd visszafordult az eladóhoz.

- Mit akartok?

- Csak beszélgettem néhányszor Allisonnal, szeretném tudni, mi történt vele.

- Allison csak azt kapta, amit megérdemelt – vágta rá Nicole dühödten. – Utolsó, számító ribanc volt. Azt beszélik öngyilkosság volt, többet nem tudok. És ha mással nem szolgálhatok, akkor arra kérem, távozzanak.

- Persze. Hogyne. – James zsörtölődve ragadta meg Amelia karját, és kivezette a boltból; belátta, hogy többet úgy sem szedhetnek ki belőle, kérdezősködni kezdene, meg a jogai után sírni, mert az ilyenek mindig ezt csinálják: három kérdés után ügyvédet ordítanak, mintha az távol tartaná a rendőr képében megjelenő gonosz szellemeket, és azt sikítják, hogy ismerik a jogaikat, amiket csak hellyel-közzel, leginkább sorozatokból tudnak.

Nem bírja az ilyeneket.

- Mára ennyi elég lesz.

- Láttad a szemét? – Amelia a kérdés feltevése után azonnal rájött, hogy hülyeség volt. – Nagyon árulkodó szeme volt, és nem is figyelt a mimikájára. Amikor beléptünk, az orra összehúzódott, ami megvetést jelez, aztán mikor azt mondta, „többet nem tudok”, egy aprót bólintott, ami pedig hazugságot jelent.

- Ha már felcsapsz önkéntes hazugságvizsgálóként, akkor legalább halkabban tedd – szólt rá James. A pszichológia nem épp egzakt tudomány, ezt tudva pedig nem tudott teljes mértékben hinni neki, hiába bizonyította négy év alatt rengetegszer, hogy segíthet az információival.

- Akkor azt mondod, ő tette?

- Nem. Allisont főbe lőtték, a nők általában csak önvédelemből választják az erőszakot, ha lehet, a mérget választják. Közvetettebb, könnyebb feldolgozni, nem kell az áldozat szemébe nézni.

- Akkor mit mondasz?

- Szerintem tud valamit. Ez a minimum.

James a fejét csóválta, miközben visszamentek a kis lakókocsijukba. Egész hozzászoktak; olyan lehetetlen hely volt, egy ilyen lehetetlen párosnak, akik percenként váltogatják az utálatot és a megtűréssel határos szeretet, miközben alig tudnak valamit egymásról.

A lakókocsiban állott volt a levegő, és dohányfüst szaga volt már csak attól is, hogy James két méterrel odébb elszívott egy szál cigit. Meg állott penész szaga is volt, de ezt Amelia nagyon igyekezett nem észrevenni.

- Mikor lőttek meg?

A kérdés olyan esetlenül mozgott a levegőben kettejük között, ide-oda billegő piheként leülepedett. James még mindig a hátán lévő kötéseket babrálta, hiába takarta már póló őket, nem tudta megszokni, hogy ha valahogy máshogy mozdul, akkor a bőre húzódni kezdett, és ez nagyon zavarta.

- Miért, megkeresed ki tette és csoportterápiára viszel minket? – Nagyon szerette volna visszafogni magát, de ez valahogy kicsúszott, és még csak nem is bánta. Úgy érezte, Amelia már nem sértődik meg, már nem bánja, és nem ezen fognak összeveszni, ha össze is vesznek. Pár nap alatt csiszolódtak annyit, hogy képesek legyenek felnőtt emberek módjára a halálba vinni egymást.

- Nem sokkal azelőtt történt, hogy az őrsre kerültél. – James beszéd közben tett Amelia felé egy kézmozdulatot, olyan jellegzetesen jameseset, amit Amelia már ezer közül is felismert volna. Akkor is így hadonászott – csak sokkal erélyesebben -, amikor éppen haragudott rá, vagy amikor épp őt cikizte. – Egy bankrabláson dolgoztunk, és mikor azok a seggfejek menekültek, hátralőttek, az én oldalam meg veszettül vérzett.

- Ez egészen véletlenül nem az a bizonyos „megállítottam egy robbantást, és nemzeti hős lettem” eset? – ráncolta a homlokát Amelia, mire egy párna landolt az arcában, ő pedig csilingelő nevetéssel dobta vissza Jamesnek.

Ha nagyon erősen koncentrált, a férfi arcán észrevett egy minimális mosolyt, bár az „inkább hajlott felfelé a szája, mint lefelé” kifejezés találóbb.

- Nem vagyok nemzeti hős.

- Ezzel kevesen értenének egyet, akkoriban minden rólad szólt.

James a szemét forgatta, majd az órájára lesett.

- Mikortól nem számít alkoholizmusnak a délutáni ivás? – kérdezte James.

- Azt hiszem délután fél háromkor azért még korán van hozzá.

Órákon át beszélgettek; Amelia tovább kérdezősködött arról, hogyan lőtték meg Jamest, milyen érzés az, mikor az embert meglövik, majd egy gyors váltással már Amelia családjáról volt szó. A húgáról, arról, hogy Amelia nevet váltott, holott egy hatalmas, internacionális cég örököse. James ezzel nem tudott mit kezdeni – számára, mint egyszerű szülők egyszerű és egyke fia számára ez érthetetlen volt. Ők időnként megszorultak a hónap végére, és időnként nehezére esett megvenni valamit, és sokszor hónapokig, vagy évekig gyűjtögetett valamire – például egy kocsira -, ezzel szemben napok óta azon gondolkodott, hogy Amelia beleszületett a mindent megkapok mentalitás közepébe, és ezt eldobta magától. És ez számára felfoghatatlannak bizonyult.

- Ez nem pont így történt – magyarázta Amelia, miközben a rádióból szóló dallamra billegett oda-vissza a lakókocsiban, míg James, kezében egy bögre förtelmes kávéval a pulton ült. – Amikor megszülettem, még nem volt cégünk. Apa ugyan már dolgozott rajta, de egy garzonlakásban éltünk Madison külvárosában. Hat éves voltam, mikor átköltöztünk Sun Praire-be, mert az apám vállalkozása, mert akkor még csak egy kis vállalkozás volt, végre hozott annyit a konyhára, hogy kertes házat vegyünk. Aztán Sun Praire túlsó végére költöztünk néhány évvel később egy hatalmas kúriába.

- De hat éves voltál, az előtte eltöltött idő annyira nem mérvadó – vetette közbe James, aki még mindig nem értette.

- Ezt a mondatot most gondold át úgy, hogy neked is egy hat éves kislányod van.

James elgondolkodott, majd heves bólogatásba kezdett.

- Tartom.

- Én hozzá voltam szokva, hogy van egy kedves és kissé lüke, munkanélküli anyukám, meg egy apukám, aki délibáb álmokat kergetett. – Amelia olyan hevesen gesztikulált, hogy lelökött egy poharat, de mivel még a poharak kétharmada is műanyag volt, nagy kárt nem okozott, csak Jamestől kapott egy-két kelletlen megjegyzést.

- Műhiszti – tette hozzá James Amelia történetéhez.

- Nem műhiszti, én egyszerűen nem tudok ebben az újgazdag, sznob és álszent világban élni. Az anyám régen jószívű volt, ma már az sem jó neki, ahogy levegőt veszek. A legtöbb szülő örült annak, ha a gyereke orvosira ment, vagy pszichológusnak, vagy jogásznak – én erre a három szakra jelentkeztem, és az anyám két napig szóba sem állt velem.

James ekkor már csak hümmögni tudott, és végre rájött, mire gondolt Amelia, amikor azt mondta, nem bírná sokáig.

- A kamaszkorom arra ment rá, hogy velük dacoltam, és magammal versenyeztem, hogy melyik hónapban költök kevesebbet.

- Ajj te szegény!

Ahogy tovább beszélgettek, Amelia James kislányáról kezdett faggatózni, aztán már hipp-hopp arról beszéltek, mi történt az előző éjszaka – és bár egyikük sem emlékezett túl sokra -, igyekeztek összetenni mi történt. James emlékezett a fickóra, aki megint rányomult Ameliára, Amelia emlékezett, hogy felmászott az asztal tetejére, bár képtelen volt rájönni, milyen indíttatás vezérelte abban a pillanatban.

Aztán James bedobta, hogy mennyire esetlenek voltak ketten együtt, miközben – a már egyébként is fülig pirult Amelia – tovább pirult, és már szinte lángolt az arca.

- Jól emlékszem, hogy van egy tetoválásod?

Amelia keze megfagyott a levegőben – szerette volna, ha James sosem szerez tudomást a tetoválásáról, sőt, senki más sem, akinek köze van a munkájához.

- Nem.

- Oh, dehogynem. – James felröhögött. – Ha jól emlékszem van egy Batman-emblémád.

Amelia a kezébe temette az arcát, és nagyon igyekezett eltűnni James szeme elől, ezért mire észbe kapott, a sarokban ült, hátát a falnak vetve és felhúzott lábakkal próbálta minél kisebbnek mutatni magát. James még így is remekül rálátott, de nem tette szóvá, mert nagyon jól szórakozott Amelia gyermekiességén.

- Nekem nincsen tetoválásom. – Amelia vadul tagadott, James hevesen röhögött, és nagyszerűen elütötték az időt vacsoráig.