Enigma: Hát ez sántít... V.

Haliho!

× ezennel vizslató szemeitek elé tárom a soron következő, immár ötödik részt, mert lelkesedésünk szakadatlan, és mi akkor is szanaszét shippeltük a két főszereplőt. #notevensorry
× ez a rész ezúttal rendhagyó: a második nap végét és a harmadik elejét is tartalmazza. legközelebb igyekszünk figyelni a határokra.
× nem tudom kinek tűnt fel, meg kinek nem; a közel egy éves designt lecseréltem egy ugyanolyanra, ami valójában csak hasonló. reményeim szerint így is minden működik meg minden csini, írjátok meg a gondolataitokat. 
× ezt kell tudnod: 

• ezeken a linkeken éritek el a korábbi részeket, vagy ha a főoldalon lejjebb gurultok; első: itt, második itt, harmadik: itt, negyedik: itt,
• co-producer: Sybil, - akit egyébként itt érsz el: ABSURDUM, nézzetek be hozzá is
• műfaj: lightos krimi, romantikus mellékszállal
• kisregény - V. rész
• semmi végén kurta kisváros, nyomozó meg a pszichológus meg a vidéken síró nő

× a korábbi epizódokon kívül Amelia karaktere ismerős lehet innen: [ ×× ]

× a photoshopolt kép az én munkám volt

× kellemes olvasást, teával várunk mindenkit a komment szekcióban!

Második nap - III. 

- Hogy mondod?

- Igaza volt – fordult Amelia felé. – Nincs olyan a környezetemben, akinek elmondhatnám, mi történik velem, te pedig olyan rendes vagy hozzám. És miután nem idevalósi vagy…

- Senkinek nem adok tovább semmit – ígérte Amelia, mert titoktartásban már jókora gyakorlata volt. – Egyébként sem szokásom. Mi történt?

Mélyet sóhajtott. Az állkapcsa megfeszült, az ujjaival játszott, előbb malmozott, majd a bőrét kapirgálta, aztán mintha fegyelmezte volna magát, megmerevítette az ujjait. Ennek ellenére mégis nyughatatlannak, reszketegnek tűnt, mint felelésre készülő kiskamasz.

- Tizenhat, talán tizenhét évesek voltunk. Ez az a kor, tudod, ahol a nyár az élvezeté lesz, bulizzunk, igyunk, legyünk felnőttek, még mielőtt azzá válnánk, hogy ne akkor kövessünk el hibát, ilyesmi. – Allison hosszasan taglalta, milyen volt az a nyár, milyenek a tizenéves társaságok, és a nyár, amit mindenki átél. Azért beszélt ilyen hosszan, mert húzni akarta az elkerülhetetlen, miközben ki akarta mondani, kikívánkozott belőle, és ez az ambivalencia belülről emésztette, talán jobban is, mint az, amiről beszélni akart. A lényeg, amit úgy kerülgetett, mint más a forró kását, lávaként lappangott benne mélyen legbelül. És kitörni készült. – Itt voltunk a hídon. Sokat voltunk itt, szerettünk itt lenni. A híd még nem volt felújítva, és az a korlát, ahol most a kereszt áll, nagyon mozgott.

- Ittatok? – kérdezte Amelia. Letelepedett Allison mellé. 

- Nem is keveset. – Könnyáztatta nevetésben fakadt ki, felhúzott térdeire támaszkodva savanyúan emelte arcát Ameliára. Kacaja erőltetett volt, hangja elcsuklott. – Apa bárszekrényéből nyúltam le a piát, én hoztam mindet, mert aznap rám esett ez a szerep. És itt ültünk és atomrészegek voltunk. Aznap asszem egyébként is meleg volt, és melegben kinek van gyomra sokat enni, szóval még részegebbek voltunk. És jól szórakoztunk. Ennek holnap lesz húsz éve.

- Aznap este halt meg – suttogta Amelia inkább csak magának, miközben Allisonról a tekintetét végigvezette egy deszkán és megállapodott a kereszten, majd tovább bámulta azt. A fiú keretezett fényképét bámulta, a mögötte halkan csordogáló vizet.

Allison hallgatása volt az ordító igen.

- Évek óta barátok voltunk és egyikünk sem tudta, hogy nem tud úszni. Egy ideig néztük, hogy szerencsétlenkedik, de mindenki totál kiütötte magát, egyikünk sem tudott tisztán gondolkodni. Ő pedig nem tudott úszni, és mire rájöttünk, mi történt, Robby már halott volt. – Amelia tudta, hogy hallgatnia kell, Allison hallgatott és várta, hogy nyelni tudjon az őt fojtogató vasmaroktól. – A seriffnek, a szülőknek, mindenkinek azt mondtuk, hogy baleset történt, és nem tudtuk kihúzni. Pedig Adam lökte bele. Nem direkt, persze, de ő volt.

Allison lassú zokogásba kezdett. Halkan, szívet tépően. Alig kapott levegőt. Amelia halkan nyugtatgatta.

- Ne mondd el – hüppögte. – Ne mondd el.

- Nem mondom el – ígérte Amelia, és közben úgy dajkálta az alig ismert lányt, mintha a saját húgát tartaná a karjaiban. – Nem fogom elmondani.

„Adam Yates alig egy héttel az után lett öngyilkos, hogy az egyik legjobb barátja, Porter Jacobson is megölte magát. Családjuk és barátaik elmondása alapján nem utalt semmilyen jel arra, hogy végzetes tettre készülnének, így az egész várost megrázta a hír. Együtt érzünk az áldozatok családjaival, barátjával.”

Amelia még két hasonló cikket talált a könyvtárban, és egy könyvet, amit – minő meglepetés – egy helyi születésű történész írt a stonegate-i és a környező városokban terjengő hiedelmekről. Egy teljes fejezetet szentelt aprócska könyvében a történetnek. Kivette a könyvet, és vele együtt elkérte azokat a lapokat, amikben szó esett a halálesetekről. A levéltárban megtalálta a Robert Gully haláláról szóló cikket is, azt is a lapok közé süllyesztette. Borzasztó volt belegondolni, hogy egy ilyen súly nehezedett Allison és a barátai vállára, amit aztán éveken át cipeltek. Még belegondolni is nehéz volt, és Amelia el se tudta képzelni, milyen lehet vele élni hosszú, terhes éveken át.

A könyv többi fejezetét böngészgetve tért vissza a lakókocsiba, ám út közben az órájára pillantott; fél hat volt, a nap a horizont felé ereszkedett, és álmosan várta, hogy társa felpofátlankodjon az égre, és átvegye a helyét. Látva, hogy a kocsi még mindig ott állt a szervizben, és már alkatrészeket is kivett belőle, sóhajtva belépett a ruhaboltba.

Egy fiatal, szőke nő állt a kasszában, a levegő párás volt, műanyag- és dohszagú. Amelia biccentett, a nő szintén, mire Amelia eltűnt a rendezetlen akasztós sorok, és jókora dobozok ruhahalmai között.

Pizsamát keresett. Kezdetnek. De nemhogy pizsamát, semmilyen alvásra megfelelő ruhát nem talált. Semmi olyan ruhát, aminek a nyaka ne lett volna túl szűk, vagy túl bő, ne ért volna térdig vagy épp a mellét normálisan fedte volna.

Amelia szíve két ütemet kihagyott, mikor egy kéz hirtelen rácsapott a vállára. Halkan sikkantott, és a kezét a szájához kapva perdült meg a tengelye körül. Aztán meglátta James önelégülten vigyorgó képét, és megkönnyebbülve fújta ki a levegőt, miközben a tenyerébe temette a homlokát.

- Te seggfej.

- Köszönöm. Mit keresel?

- Valamit, amiben alhatok – sóhajtotta Amelia, visszafordulva a pólókhoz. Aztán hozzávágott egy pólót Jameshez, aki mit sem törődve vele a karjára akasztotta azt.

- Az én ingem már nem is jó?

- Hogy aztán egy életen át hallgassam, hogy kisajátítottam az inged, mi? Kösz, nem – túrt tovább, egy megveszett vadkan vehemenciájával.

- Oh, de kis visszafogott lett valaki – húzta James, majd meglengetett előtte egy két XL-es, csíkos inget, ami valaha egy férfi pizsama felső részét alkotta, de a nadrágját sátorként használták a Katrina hurrikán után.

Amelia kitépte a kezéből, majd egy ujjatlant felmarkolva a kasszához vágtatott.

- Valaki nagyon kedélyes, csak nem megcsináltad a kocsit?

- Ne is emlegesd előttem azt az áruló dögöt – fújtatott James, majd odadobta a pénzt a pultra, mint valami olcsó sztriptíz bárban, azzal olyan elegánsan vonult ki az ajtón, hogy azt tanítani kéne.

Amelia sajnálkozó mosollyal libbent utána, de közben nem kerülte el a figyelmét, hogy a nő dühtől felszegett állal figyelte őket, miközben maszkmosoly virított az arcán. Amelia csak remélte, hogy az errefelé megszokott idegenutálat hajtotta, és semmi személyes. Vagy esetleg James közvetlen modora az oka.

Késő este még kint ültek a lakókocsi előtti asztalnál. James hozott egy-egy sört, azt kortyolgatták, miközben Amelia a bentről kiszűrődő fénynél olvasgatta a könyvet. Többször átolvasta a Stonegate-re vonatkozó fejezetet, aztán már csak kíváncsiságból lapozgatta a többi szakaszt. James egy ideig figyelte, aztán fejcsóválva megszólalt.

- Kaptál pár nap szabadságot, semmi sokkolt özvegy, vagy profilozás, erre te találsz magadnak egy ügyet, és nem bírod ki, hogy ne kezdj el mindent tanulmányozni.

- Szeretek új dolgokat megtudni – vont vállat Amelia, majd nagyot kortyolva a söréből hátradőlt és Jamesre pillantott, aki számára meglepően nyugodtnak tűnt. Szinte békésnek. – És engem tényleg érdekel, hogy miért halt meg két fiú, és miért retteg Allison.

Egy lassú, kimért, óvatos mozdulattal odacsúsztatta az előtte heverő papírokat James elé.

- Nem diagnosztizáltad még magad munkamániával?

Amelia vállat vont. Karjait egymásra vetve, szinte nyújtotta a kezét James felé, bár nem várta, hogy fogja meg, a gondolat csak Jamesben ötlött fel. Aprót rázott a fején, majd a kezébe vette a hiányos és igénytelenül összedobott cikkeket a fiúk haláláról. Semmi konkrétumot nem hoztak fel, csak közölték, hogy meghaltak, mintha egy közkedvelt család díjnyertes papagájáról szólt volna a fáma. 

Jamest még mindig nem érdekelte az ügy.

- Nem tudom, mit vársz tőlem.

- Csak annyit, hogy szentelj az esetnek két percet.

- Miért?

- Egy életen át ezt fogom hallgatni - kezdte Amelia, egészen halkan, de hangja szóról szóra erősödött -, de azért mert vagy annyira jó, hogy néhány perc alatt megmond, tényleg veszélyben van-e a lány. – James mélyet sóhajtott.

- Nekem itt nincs hatásköröm, Amelia – emlékeztette James, és ezzel lezártnak tekintette az ügyet. – Szólj a seriffnek, arra van.

- Megígértem Allisonnak, hogy nem mondom el senkinek, és egyébként sem beszélhetnék róla.

- Akkor nekem miért mondod el? – vigyorodott el James győzelemittasan.

Harmadik nap - I.

Amelia nem tudta, hogy mikor James este visszament még egy sörért a kocsmába, összefutott a seriffel, és elmondta neki azt, amit Amelia olyan nagyon megpróbált letolni James torkán. A seriff azonban ismét csak melegebb éghajlat felé irányította Jamest, akiben nagyon kezdett felmenni a pumpa az ellenséges kolléga miatt, de a kezében lévő hideg sör, és a másnapi távozás reménye valamelyest megvigasztalta.

Keserű kávé, odaégetett pirítós, kora reggeli ásítások és élcelődő félviták. James felöltözött, elment a kocsiját szerelni, azt remélve, hogy valami isteni gondviselésnek hála rájön, mi baja az autójának és végre helyre tudja hozni, hogy aztán az utolsó pillanatban beessen a lánya előadására. Vagy valami kevésbé drámai módon, de ilyesmiben reménykedett.

Amelia lassabban öltözködött, nem sok dolga volt. Lefőzött még egy adag kávét, valami ebédfélét is bekészített, hogy ne később kelljen vele bajlódnia.

- Szia, Grace – köszöntötte Amelia a szabadnapos recepciós lányt, amikor a fogadóból kifelé tartott, kezében a papírokkal. James előző este egy rövidke vita után vonult be a „hálószobába”, miután egyértelművé tette, hogy a cikkek elolvasása volt a legtöbb, amit az ügyben hajlandó volt tenni.

Grace szinte sokkosan fordult a lány felé, még nem sírt, de a szemei már véreresek voltak, a homloka ráncolódott. Amelia megijedve lépett azonnal mellé, kezét ösztönösen a vállára helyezte – aktiválta a mindenkit meggyógyító Ameliát, akit James mindig utált, és aki nem az, akit az elmúlt szűk két napban megismert.

- Mi történt? Mi a baj?

- Allison… – Grace elkezdett mutogatni Amelia felé, azzal a szándékkal, hogy emlékeztesse, olyan „ugye-tudod-kiről-van-szó-őt-kerested” módon. – Meghalt – közölte, majd az első könnycseppek ki is csordultak a szeméből.

Amelia sietős léptekkel igyekezett a szerviz felé, bár még fogalma sem volt, mit mondjon Jamesnek, és mikor odaért, még akkor sem volt tisztában, milyen szavakkal akarta tálalni a dolgot. Így csak a lábát rázva, türelmetlenül topogott egy helyben a szenvedő James mellett, aki végül megunva ezt, rákérdezett.

- Ne játszd itt a csendben szenvedő kisgyereket, inkább nyögd ki, mi bajod. – Megtörölgette a kezét egy rongyban a férfi, bár már az is csöpögött a benzintől és olajtól.

- Allisont meghalt.

James mélyet sóhajtott, arca kisimult, ami egyértelmű jele volt annak, hogy ettől a perctől kezdve fogja komolyan venni az ügyet. Arcára aggodalom, majd szigor ült. Amelia tudta, hogy sikerült elérnie, amivel tegnap egész nap próbálkozott; elnyerte James osztatlan figyelmét, bár egy kissé későn. Ettől akadt pár keresetlen mondat, amit szívesen odaköpött volna a férfinak, de inkább nem tette, attól félve, hogy a férfi ne adj’ Isten később a városban felejtené.

James már a csontjaiban érezte, hogy nem ér haza az előadásra.

- Bassza meg.

A ház előtt többen is ácsorogtak, néhány szomszéd az otthoni kávésbögréjét szorongatva csacsogott a többiekkel. James törtetve haladt el mellettük, a tömeg úgy nyílt meg előtte, mint Mózes előtt a tenger, Ameliát pedig ismét lenyűgözte a férfi talpraesett karakánsága, rendreutasító kisugárzása, amitől alapvetően hajlamosak voltak félni az emberek. Ez épp kapóra jött szakmájában. Látta már őt a kihallgatóban; csendes, amolyan "lassú gyilkos", aki előtt a legkeményebb gengszter is olvasztott vasként hajlik majd törik meg. James olyan lehetőségeket nyitott meg időnként Amelia előtt, amiket önerőből aligha ért volna el.

- Maguk még mindig itt vannak? – nyögött fel a seriff.

- Gondoltam elkélhet a segítség – vont vállat válaszul James.

- Boldogulunk a segítségük nélkül is – emelte fel a férfi a kezét, majd elkezdte kifelé terelni Jamest. A háta mögött lapuló Amelia ösztönösen lépett hátrébb, de James lába szinte belegyökerezett a padlóba, és láthatóan nem volt hajlandó mozdulni egy tapodtat sem.

- Már elnézést, Mr. Cole, de önöknek itt semmi keresnivalója, és ha nem hagyják el a területet, de sürgősen, akkor kénytelen leszek őrizetbe venni magukat! – emelte meg a hangját a seriff. James nevének említésére olyan mély megvetés ült az arcára, amit Amelia nem tudott nem észrevenni. Szinte köpte a szavakat. Eszébe jutott, amit a professzora szajkózott éveken keresztül az egyetemen; csak azt gyűlöljük igazán, ami iránt undort, megvetést érzünk.

- Nem is érdekli az eset, már tegnap este sem izgatta, akkor hagyja, hogy segítsek! Ne mondja, hogy…

- Még egy szó és a fogdában tölti az éjszakát! – hangzott a végső szó, hiába James minden próbálkozása. Igyekezett kiszűrni szavakat, amiket a hátsó szobában dobáltak egymásnak az emberek, de nem tudott semmi relevánsat kiszűrni.

Amelia csalódottan lépett ki a házból, kivonult a tömegbe, ahol bevárta a mögötte lépdelő Jamest. A férfi elmerült a gondolataiban, oda se figyelt a tömeget pásztázó nőre.

A kisvárosokban általában az emberek közel állnak egymáshoz. Vagy szélsőségesen utálják egymást. De a tömegben mégsem látott kárörvendő, vagy épp síró alakokat, csupán kíváncsi, boszorkányűzésre éhes arcokat, kávéval a kezükben.

Amelia szinte hitetlenül állt a bámészkodó társaság előtt, egészen addig, míg James nem csettintett egyet az orra előtt, a szívbajt hozva ezzel a fiatal nőre.

- Mi van?

- Azt kérdeztem, hogy hol vannak azok a cikkek – forgatta a szemét James, aki most megint az Amelia számára kibírhatatlan énjét vette elő. Hangja parancsolgatott, szeme szikrákat szórt, állkapcsa megfeszült.

- A lakókocsiban – sóhajtotta Amelia, majd lassan andalgó léptekkel követte James villámsebességgel cikázó lábait. Lelki szemei előtt megjelentek a régi rajzfilmek főszereplői, amint először csak felpörgették a lábukat, majd hatalmas porfelhőt hagyva maguk után elszáguldottak. Aztán elképzelte James fejét a gyalogkakukk nyakán, és máris jobb kedve lett.

- Amelia, mint aki él! – vetette hátra James, mikor átvágtak a főúton. Elrobogtak a recepció épülete mellett, egyenesen a lakókocsijuk felé, ahol Amelia James kezébe nyomta a papírokat. Nem volt sok. James mégis úgy nézegette őket, mintha ki tudna belőlük szedni valami eget rengető információt, ha eleget nézi őket. Amelia csendben hagyta, hogy dolgozzon, megbújt a háttérben és nem idegesítette őt. Egyszer felhívta Will barátját, akivel az elmúlt két napban üzenetekkel kommunikált, és aki halálra röhögte magát a helyzet savanyú iróniáján – Amelia és James egy világ vége utáni városkában göngyölítenek fel rejtélyeket, mert csak ők képesek rá.

- Tiszta Scooby Doo. Ha rájöttetek ki a gyilkos, rántsd le róla a maszkot légy szíves – nevetett a telefonba Will, miközben a háttérből beszűrődő monoton csapkodás egyértelművé tette, hogy éppen főz. Valamit szeletelt. Legalábbis Amelia remélni merte, hogy nem éppen a hullaházban van. – Hátha ellövi azt a mondatot, hogy is van? Oh, igen. „Ez mind sikerült volna, ha ti kotnye…”

- Felfogtam, hogy ismered – szólt közbe Amelia, kissé ingerültebben, mint szeretett volna. Az ablakon át kinézett Jamesre, egy pillanatig csak nézte, majd az arcát a tenyerébe temetve felsóhajtott. – Ne haragudj. Csak…

- Értem én, és nincs gond. Viszont, aggódom miattad. Mintha túl közelről érintene az eset.

- Nem. Ne aggódj, semmi baj– nyugtatgatta Amelia. – Az zavar, hogy a seriff nem enged az eset közelébe, hiáb…

- Amelia! – hallotta James hangját. Sietve elköszönt Willtől, majd kilépett, és helyet foglalt mellette egy kissé törött és mocskos széken. – Mondj el mindent, amit Elizabeth-től tudsz – kérte. Vagy inkább parancsolta.

- A neve Allison volt – szűrte Amelia a fogai között. James megforgatta a szemét, mert ez egyáltalán nem érdekelte, és neki is feltűnt, hogy Amelia túlságosan is beleéli magát az esetbe. Csakhogy James minden nap látta Ameliát munka közben, és mindig ilyennek látta; mindig túlságosan benne volt, empatikussá vált, mintha számára is személyes veszteség lenne minden egyes ember, aki meghal. Kissé félve nézett a nőre, aki most ismét a kollégája volt, és nem csak valaki, akivel valami kegyetlen felsőbb erő összezárta néhány napra.

- És már mindent elmondtam, amiről beszéltünk – tárta szét a karját Amelia, mire James dühösen csapta le a karját az asztalra.

- Úgy csinálsz, mintha nem lennél ott, minden egyes tetves kihallgatáson – köpte a szavakat feldúltan. – Mondd el újra! – Szinte kiabált, ami bár Ameliát nem rémisztette meg, a közelben elhaladó fiatal nő összerezzent és megszaporázta a lépteit.

És Amelia majdnem szóról szóra idézte fel Allison remegő szavait. James látta, hogy Amelia nem magától használja azokat a bizonyos szavakat, amiket használ. Bár ő maga sem tudta, honnan tudja ezt ilyen biztosan.

James még egy órával később is a sorokat bújta, Amelia szavait hallgatta, újra és újra, míg a lány bele nem fáradt, hogy mindent alaposan átrágjanak. Sokszor a terápiás kezelések része, hogy mindent végig vegyen a pácienssel, de ahhoz nem volt hozzászokva, hogy most őt kérdezgessék.

- Bassza meg – dünnyögte James újfent, végigsimítva az arcán, épp akkor, mikor Amelia elé tette a tányérját. James meglepve nézett fel, egészen addig eszébe sem jutott, hogy éhes lenne.

James egyszer sem kérte Ameliát, hogy főzzön rá. Viselje gondját ez alatt a pár nap alatt. Amelia mégis minden nap megtette, és ez – bár sosem ismerte volna be – jóleső hálát ébresztett a férfiban.

- Ha ilyen helyen akarnék kinyírni valakit, egy ilyen mítosz jó alibit biztosítana – jegyezte meg Amelia két falat között. – Úgy értem… A seriff nem is hajlandó komolyan venni ezt az egészet, mert ta…

- Tudja – közölte James.